Bitó László kétkultúrás ember.

Ezt a kifejezést a stockholmi professzor, Klein György – Bitóval persze ismerik egymást, a jó emberek mind ismerik egymást – használta először. Azt jelezte ezzel, hogy a humán kultúra emberei nagyon ritkán ruccannak át a természettudományok terrénumára. Fordítva viszont ez nincsen így: a természettudósok zöme, és – tegyük hozzá – értékesebbje otthonos az irodalom, a klasszikus zene, a színház, a képzőművészet világában is.

Utoljára gimnazista korunkban éltünk teljes, emberi életet: foglalkoztunk irodalommal és matematikával, történelemmel és kémiával, mozgott is az ember, sportolt, kirándult, esetleg kórusba is járt, a mi időnkben még volt rajzóra is, ma már biztosan nincsen, persze. (Kicsit mi, újságírók őriztünk meg valamit a gimnazista létből; mindenhez értünk, azon kívül, persze, hogy semmihez.)

Bitó kétkultúrájú ember, vagyis hogy egy-.

Gyermekkorában író szeretett volna lenni, de mire eszmélhetett volna, már ki is telepítették családjával. Később a komlói szénbánya aknáiban, csilletolás közben spekulálhatott az emberi sors forgandóságán.

Ötvenhatban elköszönt hazájától, Clevelandban megkezdett tanulmányait a Columbia Egyetemen komplettírozta, hogy aztán kutatóorvosként a zöld hályog gyógyításában érjen el páratlan eredményeket. Ezek alighanem annak köszönhetőek, hogy ő gyökeresen másképpen közelítette meg a problémákat, mint társai; tipikus emigráns hozzáállás ez, a számkivetett, a deportált, a „más”, a „csak magára számító ember” mentalitása. Hitt igazában, mert hívő ember, de olyan hívő, aki a felvilágosodással, a racionalizmussal nem szakított soha. Bitó ésszel hisz.

A rendszerváltás után úgy döntött, a kalandot választja: hazajött. Itthon kétirányú tevékenységet fejt ki. Egyrészt – talán az Amerikában töltött évtizedek után erre kicsit megszomjazva – roppant intenzív társasági életet él. Másrészt pedig ifjúkori álmát megvalósítva: ír; cikkek, tanulmányok, esszék után és mellett regényeket is.

Témáit a Bibliából meríti; az „Ábrahám és Izsák” és „Áldott vagy, Káin” című elbeszéléseiben az Ótestamentum ismert történeteit gondolja radikálisan újra, a most megjelent mű pedig az Újszövetségből merít.

Bitó verziója szerint Jézus törvénytelen gyermek volt, mamzer, kitaszított, aki szeretetre vágyott. Nem vehette azonban nőül kedvesét, a magdalai Máriát, mert az törvényes gyerek volt, és a törvény szerint mamzer csak másik mamzerrel házasodhatott.

De egy nagy, keserves próbatétel feloldozza őket e törvény alól. Ezt a szenvedést vállalta Jesua, a nazareti Mester. A „tizenharmadik evangélista” tanúsága szerint Júdás nem volt áruló és öngyilkos sem; a szikáriusok, a szikés „szélsőzsidók” ölték meg, mert tárgyalt a főtanáccsal, Pilátussal Barabás szabadon engedéséről. Júdás bűnbak volt, akire a népnek mindig szüksége van. Ami Júdásnak nem sikerült, azt Jesua véghezvitte; a vértanúság, a feltámadás és a mennybemenetel mind-mind csak színjáték volt, amit Jesua és Pilátus „levajazott”, azért, hogy Jesua megmentse igaz barátját, Barabást.

Jesuát megsebesítették a kereszten, be is tették a sírba, de a centurió vigyázott három napon át felette. Aztán a szenvedés által megtisztult Megváltó elvonult a zajos világtól, és boldogan élt asszonyával, amíg meg nem halt.

Lehet, hogy nem így volt, de könnyen, nagyon könnyen lehet, hogy igen.