Megyesi Gusztáv: Az ember drukkol
Láttam már ilyet. 1975 késő őszén fiatal madridi tanáremberek jártak lakótelepi otthonunkban, egy idegenvezető ismerősünk hozta őket a nyakunkra, hogy a saját szemükkel láthassák, hogyan él egy pályakezdő házaspár két kisgyerekkel szocialista panelban. Egyikük egész este a rádióval babrált, fülét a hangszóróhoz tapasztotta, végre éjfél felé diadalittasan fölkiáltott: Franco tábornok meghalt.
Ilyen örömöt én azóta se láttam. Azonnal pezsgőt akartak hozatni, sehogyan se fért a buta spanyol fejükbe, hogy Budapesten az éjjel-nappali bolt (az egyetlen a városban) nem azt jelenti, hogy éjjel is nyitva van, sőt fél tízkor már fölmosnak, így jobb híján Kinizsi sörrel ünnepeltük a diktátor halálát, három napig böfögtek utána, de azt mondták, megérte.
Ezt akkor nem nagyon értettem. Azt meg főleg nem, hogy madridiként nagyon utálták a Real Madridot, nemzetközi meccsen is ellene drukkoltak: Franco tábornok kedvenc és kedvezményezett csapata ellen.
Ez ma már ismerős. Most nyáron azon kaptuk magunkat a kerthelyiségben, hogy a Videoton–Sturm Graz-futballmeccsen az osztrákoknak szurkolunk. Az egész sörkert. Ahányszor gól lőttek az osztrákok, s mutatták a csalódott fehérvári díszpáholyt, annyiszor éreztünk elégtételt. A Videoton ma ellenszenves klub, a kurzus csapata, csupa elvtelen kedvezménnyel, milliárdos tulajdonosa a kormányfő barátja, aki januártól mint biciklifőügyér állami autóra és sofőrre is jogosult, a többi miniszterelnöki biztossal együtt.
Hol van az megírva, hogy a magyarságot futballmeccsen kell mérni meg főleg igazolni, s egyáltalán: mi az, hogy mérni? Ha Schiff András ellen szabad drukkolni, a Videoton ellen miért nem? – hogy a korszellemnek megfelelően mi is kellőképpen demagógok legyünk.
Az ember drukkol. A mentősök jelezték, hogy pert indítanak a több éve elmaradt pótlékuk miatt. Korábban a tűzoltók nyertek hasonló pert, nekik szurkolt az ember, holott győzelmük súlyos közkiadással jár. Továbbá drukkol az ember azoknak is, akik európai bíróságon próbálkoznak, akár rászedett civilről van szó, akár vállalkozóknak vissza nem fizetett forgalmi adóról, vagy most majd az elrabolt privát nyugdíjpénztári pénzek visszaperléséről.
Ha ez mind bejön, százmilliárdokba kerül az államnak, és ezt azok fogják megfizetni, akik a győzteseknek drukkoltak, sőt végül is maguk a győztesek; az a szép ezekben az években, hogy a győztes is mind beledöglik.
És drukkolok Clintonné őnagyságának, egyszerűen civilizációs alapon, s csöppet sem érzem magam önérzetemben, pláne magyarságomban sértve, hogy Kövér házelnökön röhög az Economist, hogy a kutya nem áll szóba Amerikában se a kormányfővel, se a köztársasági elnökkel; de miért is volnék megsértve, az égvilágon semmi közöm hozzájuk.
Igaz is, azt írja a laptárs, hogy miközben Schmitt Pál osztályfőnöki órákat tart középiskolákban, felszólítván a diákokat is, mint az orvosokat, hogy erkölcsi kötelességük Magyarországon maradni, neki az összes lánya Amerikában él; nekünk éjfélre ilyen beszédmondó jutott.
Most pedig képzeljük el Hende Csabát, amint a tábornokai vállára borulva két napon át zokog, majd menjünk mulatni.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
