Felkapja viszont a fejét a milánói hírre: nyomóembereket szerződtetnek a helyi metróvonal öt állomásán délután fél öttől este hétig a közlekedési káosz enyhítésére, hogy az utasok minél gyorsabban le- és főként felszállhassanak.

Az új évtől ugyanis fizetniük kell az autósoknak, ha behajtanak a városközpontba, ezért mind többen teszik le a kocsijukat, s vonulnának a föld alá.

A gyakorlat persze nem új, japán útifilmekben láthatjuk, amint igencsak rákészült férfiak kíméletlenül préselik szardíniává az embereket, hogy a földalatti ajtaja végre bezáródhasson. Na de Milánó mégiscsak Európa! –berzenkedik a lelkünk, de legalább a Japánban honos fehér kesztyűt átvehették volna, úgy mégis elegánsabb.

Volt idő, amikor ha New Yorkban néhányan lemaradtak az utolsó metróról, mert tolóember híján az istennek se tudták magukat felpréselni a szerelvényre, a mindent látó központ küldött még egy utolsó utolsót is, ott ne maradjanak a magányos peronon. Volt idő, amikor Londonban a piros emeletes buszokra csak annyian szállhattak és szálltak fel, ahányan le tudtak ülni, de a megállóban ácsorgók cseppet sem nyugtalankodtak: mindig jött a következő.

Most meg itt ez a milánói gyalázat.

Felfordult ez a nyomorult válságvilág. Ellenkezőjébe fordult a logika: ha sok az ember, nem több metrókocsi jön, hanem az emberzömítő szakember. Mi meg zömülünk, szótlanul.

És nem csak a metrókocsikban. (A szerk.)