Az ünnepek utáni hírek között meghatározó helyen szerepeltek a boltok ügyfélszolgálatai előtt hosszan kígyózó sorok, a karácsony utáni visszavásárlási láz. Ajándékokat visznek tömegesen vissza. Kenyérpirítót, minihifit, takarítógépet, kenyérsütőt, iPodot, mikrohullámú sütőt. Kaptuk, nem kell. Vagy nem olyan kell. Beváltjuk másra.

Népszokássá lett ez manapság. Sorba állunk a fölösleges ajándékkal. Ráadásul mindez valamiféle közmegegyezés nevében történik: aki adja, bizonyára maga is tudja, hogy azt a remek párásítót vagy hajcsavarót valamire kicserélik. Sőt nehéz másra gondolni annak a plazmatévének az esetében is, amely egyrészt gyönyörűen körbemasnizva, másrészt a dobozra akkurátusan odatűzött számlával érkezik a vevőszolgálati pulthoz.

A jog szerint az adott határidőig visszavitt, sértetlen műszaki, illetve tartós használatra szánt áru a forgalmazás helyén a számlaértéknek megfelelően levásárolható. Bármire. Nem rossz üzlet ez a boltnak sem – teszi mindehhez hozzá a sokat látott kereskedő. Akciósan, olcsón vesz neked valaki többnyire bizományosi rendszerben, tehát hosszú határidős fizetési elszámolásban, de még így is nyereségesen forgalmazott monitort, te pedig normál áron napi fogyasztási cikket veszel helyette. Itt bizony árrés keletkezik. Ezért azonban kár lenne a kereskedőkön elverni a port, hiszen csak egy létező társadalmi igényt elégítenek ki. Nem kell a plazmatévé, de kell nagyon a mosópor, a párizsi meg esetleg egy nadrág.

Becslések szerint az év utolsó három hetében, a karácsonyi vásárlási láznak nevezett őrületben az éves kiskereskedelmi forgalom akár öt százaléka is befolyhat. Hogy ez mennyi is pontosan – 150, 200 vagy 300 milliárd forint –, azt igazából senki sem tudja, hiszen bizonytalan piacokon, félig-meddig illegális telefon- és egyéb kereskedésekben is elfolyik belőle tisztességes summa.

Az azonban biztos, hogy ezen időszakra nagy nehezen kiizzadt költésünk jelentős része ajándékozási értelemben merő pénzkidobás, hiszen nem azt veszünk, ami kell, hanem a közelgő dátum kényszerítő erejének hatására vásárolunk.

Igazából fogalmunk sincs, mire van szüksége a szeretett másiknak, tehát odatűzzük a számlát, ő majd kezd vele valamit. Lássuk be, nem tudunk mindenkinek személyre szóló, valódi ajándékot adni. De ez a kényszervásárlás semmire sem jó. Nálunk valamivel kiegyensúlyozottabb mentalitású társadalmakban nem szégyen egyszerű vásárlási utalványt adni annak, akit meg akarnak ajándékozni. Mifelénk az. Pedig amikor mi a vevőszolgálathoz cipeljük az ajándékba kapott tévét, igenis megnézzük az ajándék ló fogát. Aztán levásároljuk az árát.