Az év végéhez közeledve az eurózóna-válság újraírta az Európai Unió gazdasági kilátásait és vele együtt a hazai költségvetést is. 2012-ben az euróövezet várhatóan recesszióba csúszik, s félő, hogy a sodrás Magyarországot is magával rántja. Miközben hazánk kénytelen volt az IMF-hez fordulni, Orbán Viktor nem adta fel a gazdasági függetlenedés programját sem, mi több, az euróövezet válsága csak megerősítette a kormány szemében az önálló gazdaságpolitika szükségességét. De vajon remélhetünk ettől többet vagy mást, mint korábban? Vajon kódolva van a magyar gazdaságba az eladósodottság és a tőkeszegénység, vagy megtörhető a hagyomány?

A Méltányosság Politikaelemző Központ Mit kezdjünk? címmel indított sorozatában azt tűzi maga elé, hogy fontos társadalmi, politikai és gazdasági problémákat boncolgasson, de túlmenve ezen konkrét ajánlatokat is tegyen megoldásukra. Első írásunkban a történelmi múlt visszatéréséről írtunk.Most azt kérdezzük: mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával? Mit kezdjünk azzal, hogy az ország – egyfajta jojóeffektusként – folyamatosan ingáz a „Nyugat-függés” és a „sajátos magyar út” között? Elemzésünkben előbb felvázoljuk az ország pénzügyi-gazdasági problémáinak történeti dimenzióját, majd a szemben álló narratívákat az aktuális gazdasági helyzet okairól. Végül javaslatot teszünk arra, hogy mit tehet a politika azért, hogy kitörjön az önismétlő gazdaságpolitika csapdájából.

A nyugatosság ára

Magyarország történelmében visszatérő jelenségként figyelhető meg a Nyugathoz való felzárkózás vágya és az eladósodás. Hazánk az utóbbi százötven évben háromszor is nekirugaszkodott a Nyugat utolérésének: először az Osztrák–Magyar Monarchia idején, másodszor 1949–1989 között, majd a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakban. A nyugatosodás megvalósításához a kormányok – belső erőforrás híján – rendre eladósodtak, miközben a mindenkori ellenzék a kölcsön- és hitelfelvételeket árulásként, az ország szuverenitására leselkedő veszélyként élte meg.

Ez visszatérő Nyugat- és bankellenességet eredményezett. A rendszerváltást követően is fennmaradt ez a struktúra. A baloldal kormányai a Nyugathoz való felzárkózás jegyében eladósodtak, míg a jobboldaliak az ország nemzeti szuverenitását akarták növelni, sajátos „magyar utat” keresve a világgazdaságban. Orbán Viktor kijelentése, miszerint nincs mandátuma arra, hogy az ország önrendelkezését korlátozó intézkedéseket fogadjon el, tökéletesen illik ebbe a trendbe. Ahogyan az is, hogy a kormányfő az örökölt hibák kijavítását tűzte ki gazdaságpolitikája fő céljául. Ezek a hibák azonban nem egy vagy két ciklusra nyúlnak vissza. Sokkal régebbi örökségünk. A kiegyezés óta fennállnak, amikor is Magyarország átvállalta az Osztrák–Magyar Monarchia adósságának egy részét, ezzel beindítva a visszatérő adósságspirált és a külső hitelfüggőség sorát.

A manapság sikertörténetként aposztrofált bethleni korszak stabilizációját is csak külső forrásokból lehetett megvalósítani. Bethlen annak érdekében, hogy az ország beilleszkedjen az új európai rendbe, a nemzetközi közösséghez fordult pénzügyi segítségért.

Az 1924-től folyósított kölcsön fejében a Népszövetség jogot kapott a magyar gazdaság ideiglenes ellenőrzésére. Jobboldali ellenzéke természetesen bírálta az „eladósítást”, és az ország szuverenitásának feladásáról beszélt. Kísértetiesen hasonló módon, mint ahogy a dualizmus korabeli ellenzék kritizálta a Szabadelvű Párt kormányainak adósságnövelését. Az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság következtében ez a felfelé ívelő szakasz sem volt hosszú életű.

Az 1945 utáni második felzárkózási kísérlet sem járt nagyobb sikerrel. A régi termelési szerkezet szétverése, valamint a tőkeszegénység konzerválódása következtében hazánk nemhogy megközelítette volna a centrumországok fejlettségét, inkább távolodott attól. Ugyanakkor a régiótól eltérően Magyarország 1956-ot követően nagy hangsúlyt helyezett a fogyasztás bővítésére. Ezt azonban csak nyugati kölcsönökből tudta finanszírozni.

A 70-es évek végére az extenzív növekedés forrásai kimerültek, 1978-tól kezdve a politikai vezetés már az adósságrendezésre is kénytelen volt hitelt felvenni. A forrásokhoz ekkor már politikai elvárások is társultak, a hitelfüggőség ily módon az ország demokratizálódásához is hozzájárult. Csakhogy egy dolog, hogy egy országban kiépül a piacgazdaság, létrejönnek a demokratikus intézmények, és megint más, hogy ezáltal megváltozik-e külső függése, illetve tőkegazdagsága.

Magyarországon hiába valósult meg az intézmények kiépülése, nem tudtunk elszakadni a hagyományoktól, hiszen történelmileg mindig is nyugati segítségből tudtunk csak fejleszteni, és ez rendre eladósodottsághoz, majd konszolidációs kényszerhez vezetett. Ennek ellenére a rendszerváltást követően a piacgazdaságba való átmenettől ismételten a nyugati fogyasztási és jóléti mutatókhoz való felzárkózást várta a társadalom.

Ismétlés a tudás anyja?

A nyugatosság ígéretével kecsegtető európai uniós tagság temérdek olyan külső elvárással járt, amelyet hazánk csak nehezen tudott teljesíteni. A folyamat elején azonban még érezhetőek voltak a Bokros-csomag gazdasági konszolidációjának hatásai. A 2002-es választási kampányt megelőző évben az első Orbán-kormány beindította azt a választásiígéret-licitet, amelynek következtében Medgyessy Péter „jóléti rendszerváltozása” már jelentős mértékben destabilizálta a gazdaságot. Bár mind az Európai Unió, mind a hitelminősítők jelezték a magas költségvetési és államháztartási hiányból adódó megszorítási kényszert, Gyurcsány Ferenc csak a 2006-os választásokat követően váltott.

Ezt az állapotot tetézte a kirobbanó gazdasági válság. Az IMF-hitel-felvétel, valamint Bajnai Gordon kormányának apolitikus jellege rövid ideig megnyugtatta a piacokat. Az euróövezeti válság azonban még jobban behatárolta az ország amúgy is szűk mozgásterét. Akarata ellenére a második Orbán-kormánynak újfent a Nemzetközi Valutaalaphoz kellett fordulnia, ezzel visszakanyarodva a külföldi függőség hagyományához. Ismét „visszatért a történelem”, csakhogy szembement a jobboldal hagyományos szerepével. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor továbbra is a sajátos magyar út mellett érvel, annak ellenére, hogy válságidőben még az átlagosnál is nehezebb dolga van egy kicsi, nyitott gazdaságnak, ha önálló gazdaságpolitikát kíván folytatni.

Nemrég a Széll Kálmán Alapítványnál mondott beszédében a miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy két probléma áll Magyarország előtt. Az eurózóna válsága és a 2002–2010 közötti szocialista kormányzás öröksége. Véleménye szerint ez idő alatt csakis politikai, hatalmi szempontok határozták meg a kormányzati döntéseket, amelyek következtében „politikai menekülő útként” hitelfelvételre kényszerültek. Ezeket azonban a 2006-os választásokon „szavazatvásárlásra” használták. Emiatt került az ország jelen helyzetébe. Csakhogy, láthattuk, a hazai eladósodottság és tőkeszegénység problematikája sokkal messzebbre vezethető vissza, mint a 2002-es év. Ráadásul ez a magyarázat megfeledkezik arról, hogy a 2002-es választásokat megelőzően a Fidesz indította újra az eladósodás folyamatát.

Mielőtt azonban megítélnénk ezt a szemléletet, be kell látnunk, hogy a vele szemben álló baloldali narratíva se sokkal cizelláltabb. Eszerint Orbán Viktor személyisége maga a probléma. Ha ő nem lenne, ha bejönne az IMF, ha hagynánk, hogy a Nyugat segítsen minket, minden rendbe jönne. Ez legalább ilyen leegyszerűsítő válasz. Milyen alternatívát kínál a kormány a nyugati függéssel szemben? Orbán Viktor szerint Magyarországot Európa legversenyképesebb gazdaságává kell tenni. Ehhez az államadósság csökkentését és a növekedés beindítását tűzte ki célul. Növekedés nélkül ugyanis nem lehet visszafizetni az adósságot, és az eurózóna válságának hatásait csak akkor lehet mérsékelni, ha az államadósság és ezáltal az ország külföldi kiszolgáltatottsága csökken. Ez magyarázza a kormány olyan intézkedéseit, mint például a magán-nyugdíjpénztári vagyon adósságcsökkentésre való felhasználására. E logika szerint ugyanis minden eszköz alárendelhető ennek a célnak.

Magyarország kétségkívül nem tudja függetleníteni magát a külső közegtől, ugyanakkor önmagában az még nem baj, ha egy ország nemzeti érdekeit követi gazdaságpolitikájában. A Fidesz hajlandó vállalni a konfrontációt abban az esetben, ha a nemzeti érdek ellenkezik a külföldi érdekekkel. Hazánk „unortodox” gazdaságpolitikája azonban nemcsak az euróövezet tagjaival ment szembe, hanem a bankadó vagy a végtörlesztés kapcsán a pénzügyi szervezetekkel is. Ez olyan helyzetben, amikor a nemzetközi pénzvilág országok miniszterelnökeit képes elmozdítani, nem szerencsés, de messze nem jelenti azt, hogy a kormány ne lenne nyugatos vagy européer. A baloldali „vége a jogállamiságnak” érveléssel szemben látni kell, hogy a kormánynak van alapja arra, hogy kiálljon véleménye mellett, hiszen Európában szokatlan méretű többséggel rendelkezik. Hatalomtechnikai szempontból egy uniós ország se rendelkezik ilyen lehetőségekkel. Ezt ráadásul az ország átszervezésére és gazdaságának fellendítésére kívánja használni.

Gazdasági minimum

Le kell szögeznünk, hogy a Méltányosság a piacgazdaság és a reformok mellett áll. Nem csatlakozhatunk a mindenkori állagvédők táborához, hiszen nem maradhatnak örökre változatlanul a dolgok Magyarországon. Többek között ezért indítottuk sorozatunkat. Változáspártiak vagyunk tehát, e tekintetben minden olyan politikus tevékenységét mérlegeljük, aki szeretné kimozdítani az országot az utóbbi húsz év pangásából. Nem vitatjuk el a szándékot a változtatásra, akkor se, ha nem az általunk kívánatosnak tartott módon történik. Elismerjük ugyanis, hogy számtalan legitim módja van a reformoknak. Vitaindító iratunkban kifejtettük, hogy a magyar politikának a hagyományokba való rögzültsége gátolja hazánkat abban, hogy nyugatiasabb mentalitású országgá váljon. Láthatjuk, nincs ez másképp gazdaságunkkal sem. Magyarországot történelmi hagyományai és saját „tanulásképtelensége” vezette oda, ahol ma van. Addig, ameddig ezt nem ismerjük fel, változásra sincs esély. Az első lépés az ismétlődő gazdaságpolitika megszakítására tehát ebben az esetben is az, hogy rájöjjünk, örökölt rossz hagyományaink fogságban tartanak minket. A kölcsönös egymásra mutogatás és bűnbakkeresés ugyanis nem segít a problémák megértésében vagy azok megoldásában. Mindennapjaink állóháborúja kétségkívül a végletekig folytatható, csakhogy örökre a fejlődés kerékkötője lesz.

Szembe kell nézni azzal, hogy a világgazdasági változások következtében hazánkban kimaradt a jóléti állam szakasza. Már nem fogunk tudni csatlakozni ahhoz a nyugati világhoz, amihez a rendszerváltáskor szerettünk volna. Magyarország kénytelen lesz átugrani egy fejlődési fázist. Már nem is szabad törekedni a megvalósítására abban a formában, ahogy az utóbbi húsz évben szerették volna a politikusok. Már csak azért sem, mert az unió tagjaként immár hazánk is elérte a nyugati életszínvonalat. A felzárkózás ugyan ismét az ország eladósodását jelentette, mégis a rendszerváltáskor kitűzött cél tulajdonképp megvalósult. Ma Magyarországon sokan sokkal jobban élnek, mint húsz évvel ezelőtt. A kultúraváltás azonban még mindig nem történt meg. Mi ezt szorgalmazzuk.

Azok a nyugati országok, amelyek gazdaságilag sikeresek, egyöntetűen attól azok, hogy mentalitásukban benne van egy olyan „társadalmi minimum”, amelytől egyetlen párt sem tekinthet el. Az eltérések nem a kapitalizmushoz, a Nyugathoz vagy a demokráciához való hozzáállásukban van, hanem szakpolitikai hangsúlyokban. Ehhez egy olyan gazdasági és kulturális minimum szükséges, amit minden állampolgár, minden párt és minden kormány magára nézve kötelezőnek tart, és mivel számára fontos, számon is kér a másikon. A választóknak ezeknek az elveknek a betartását és érvényesülését kell(ene) mérlegelniük négyévente a választásokon.

A harmadik és legfontosabb lépés tehát az alacsony államadósság, alacsony adók, alacsony költségvetési hiány, illetve alacsony infláció iránti gazdasági minimum „társadalmi igényének” megteremtése kell hogy legyen. Ajánlatunk nem egyik vagy másik párt dicsőítésére, megmentésére vagy felvirágoztatására született. Ebben a koncepcióban ugyanis egy párt sem nyerhet önmagában. Csak a pártok összessége, és ezáltal a társadalom, hiszen minden párt felszabadulna az ígéretverseny alól. A gazdaság pedig felszabadulna évszázados kényszerpályája alól. Láthattuk ugyanis, hogy sem a feltétlen Nyugat-pártiság, sem a sajátos magyar út gyakorlata nem tudta megtörni a nyugati felzárkózásra és jóléti kiadások finanszírozására szolgáló eladósodás hagyományát. Radikálisan más választ kell tehát adni erre a kérdésre. Ahhoz ugyanis, hogy egy ország változtasson korábbi hagyományain, valami nagyon erőteljes hatásnak kell érnie. Tudjuk, hogy a magyar társadalom jelentős része nem piacgazdaságban szocializálódott, és hogy a mai napig nem alakult ki a kapitalizmus kultúrája. Nincsenek illúzióink a könnyű megvalósulásról. Sorozatunkkal azonban javaslatokat kívánunk adni arra, hogy milyen irányba kellene haladni. Ötletek és vita nélkül ugyanis soha nem lesz változás.

Új válaszok régi kérdésekre

A Méltányosság Politikaelemző Központ Mit kezdjünk? sorozata új válaszokat keres fontos társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseinkre. Az egyes írások rendszert képeznek, és a cég elemzői a problémafelvetésen túl konkrét ajánlatokat is tesznek megoldásukra. A történelmi múlt visszatérésével foglalkozó vitaindító iratot követően ezúttal a gazdaságpolitika hagyományait vizsgálták.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője