Annyi sokk van már, miért éppen fürdősokk ne lenne? És ez a sokk még csak nem is váratlanul támadt – lehetett rá számítani, mert a válság előtt sem volt arányban a minden módon támogatott, mennyiségben, nem pedig komplexitásban gondolkodó fejlesztés a fizetőképes kereslettel.

Lecsúszás közben FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD

A gazdasági krízis tragikomikus kérdése, hogy az a település, amely már az uniós segítséggel épített szökőkútját sem tudja üzemeltetni, hogyan volna képes a wellnessközpontját?

Nem leszünk idegenforgalmi nagyhatalom. Még ma is istenkáromlás ilyet leírni, holott a turizmus adatai évek óta alátámasztják ezt, a recesszió csak gyorsítja a trendet – egyedül az árengedmények nagyságrendjével vívunk győztes csatákat. A szakma ebben a szektorban is két táborra szakadt: az egyik beláthatatlan perspektívát, a kitörés fejlesztésekre összpontosító módszereit ecseteli, a másik szerényebb fantáziával a már meglévő helyek vonzerejét, szolgáltatásainak spektrumát és nívóját növelné. Valljuk be: hazánkban az egészségturizmus igazán az árakkal csábít, amit érdemes kihasználni, de nem lehet a végtelenségig, mert a tűrhetetlenül alacsony bérekből egyszer elég lesz, ahogy manapság az orvosrezidenseknek van elegük belőle. Igen, gyógyvíznagyhatalom vagyunk – ahogy a körülöttünk lévő országok is. A romló forint sem javít számottevően a statisztikákon.

Félreértés ne essék, továbbra is fontos az idegenforgalom, isten őrizzen attól, hogy leírjuk, ne törődjünk a fejlesztésével. Csupán az extenzív álmokkal kellene leszámolni, mert már ma is sokba kerül az ébredés. És minél jobban teleszórjuk az országot egy kaptafára épülő wellnesscentrumokkal, annál többe. Az önkormányzatokat nem lehetett meggyőzni arról (meg se próbálták), hogy ne fogjanak bele ezekbe a beruházásokba, mert könnyen pórul járhatnak. Elhitték, hogy „ömleni fog” a környékről a vendég, a bevétel fedezi a költségeket, tehát pályáztak, és menetrendszerűen kapták a vissza nem térítendő támogatást, vették föl a hitelt, adtak ki kötvényt. Merészebbnél merészebb számítások nyugtatták meg őket, hogy nyolc-tíz év alatt megtérül a beruházás, de komoly leltár máig nem készült arról, végül is mennyi a hozadék haszonban, foglalkoztatásban.

Státuszszimbólummá vált a termálfürdő még ott is, ahol néhány kilométerrel arrébb volt a neves múlttal bíró, szintén fejlesztett másik. Aztán jött a csodavárás, amely a bérbeadástól vagy az új menedzsmenttől várta a mentőövet. Kettészakadt a fürdősszakma is: az újonnan alakult csapat azt vetette a régi szövetség szemére, hogy csapnivalóan lobbizott, az Országos Egészségügyi Pénztár nemhogy növelte, inkább csökkentette a kúrákra adott támogatást. A csalódás újabb állomása következett, amikor megpróbáltak túladni a létesítményen, de a legtöbb helyen ez még áron alul sem ment. Sok élményfürdőből pont az élmény hiányzik. Nyilvánvaló, hogy a végső megoldás néhol a bezárás lesz, mert a ráfizetést az egyre szegényebb önkormányzatok nem bírják elviselni. A megoldás kulcsa már-már ismerős: államosítás. Hogy az állam miként tudna inkább megbirkózni a terhekkel? Több dotációval, adókedvezménnyel és mondjuk egy fürdőügyi biztossal. Biztos még lesz, pénz aligha.

Addig azért fejlesszünk, mindent bele! Ahogy az történt az egyik neves, osztrák határhoz közeli fürdőhely többmilliárdos beruházásával – ahol a vendég most is ugyanúgy fogasra akaszthatja a gatyáját, ingét, kabátját, mint húsz évvel ezelőtt. Igaz, szebb a fogas.