Monarchia–Köztársaság = 7:3
Édesapám és apósom – Isten nyugosztalja őket – sokat vitatkoztak: milyen államforma volna a legmegfelelőbb? Édesapám a köztársaságra esküdött, apósom viszont úgy vélte, egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű király jobban illeszkedik a „néplélekhez”, mint a szabaddá tevő, ám folyamatosan döntésre kényszerítő demokrácia. Választásunkat mi már objektív tényekre is alapozhatjuk, az elmúlt évtizedekben megalkotott olyan mutatókra, mint a WGI („felelős” kormányzási index), a DI (Democracy Index), a FI (Freedom Index), a CPI (Corruption Preception Index) és a GGI (Gender Gap Index). Az eredmények összesítése alapján az élmezőnyt az alábbi ország alkotják: 1. Norvégia (41), Dánia (40), Svédország (31), Úl-Zéland (30), Finnország (30), Izland (19), Ausztrália (17), Svájc (17), Hollandia (14) és Kanada (10).
Közülük Norvégia, Dánia, Svédország, Új-Zéland, Ausztrália, Hollandia és Kanada parlamentáris monarchia, míg Finnország, Izland és Svájc parlamentáris köztársaság. Vagyis a „befutók” között a parlamentáris monarchiák 7:3 arányban megelőzték a parlamentáris köztársaságokat. Ám még mielőtt valaki király után kiáltana, szeretnék óvatosságra inteni: a XXI. század modern monarchiáiban a király a legkevésbé fontos.
Az élmezőny monarchiáit nem az öröklődő uralkodói státus, hanem azok az intézmények teszik élhetővé, amelyeket korábban éppen a királyok szándéka ellenében alakítottak ki. Az idők változását azonban a királyok – ki bölcs előrelátásból, ki belenyugodva a történelem változásába, ki a túlélés esélyét keresve – elfogadták, talán meg is szerették. Többségük beilleszkedett az új – hatalommegosztáson alapuló – demokratikus intézményrendszerbe. Nem a király és a királyság a lényeges tehát, hanem meghatározott területeken és bizonyos funkciókban a „királyi” – értsd: részrehajlás nélküli, a „nép” történelmi hagyományait megtestesítő – szerep, amelyet máshol, más rendszerben épp ilyen jól tölthet be egy polgári származású köztársasági elnök és/vagy egy alkotmánybíróság.
A mutatók tehát nem annyira a „királyság kontra köztársaság” történelmi küzdelmének végeredményét jelzik, hanem a fokozatosan kiformálódott intézményrendszer fontosságára utalnak. A lényeg: a hatalommegosztás, a testületi döntések, az átláthatóság, beszámoltathatóság, a részvétel lehetősége, főként pedig a bizalom ezekben az intézményekben.
Ez nem mindig volt így. A régi görögöknél – lásd Arisztotelész értékelését a lehetséges államformákról – a többség királyságban (monarchiában) élt. Ám Arisztotelész a legmagasabb rendűnek a politeiát, vagyis a törvények által korlátozott demokráciát tartotta, vagyis szívéhez a köztársaság állt legközelebb.
A választék az újkor elején sem volt más. „Az uralom és birtoklás – írja Machiavelli a Fejedelem első sorában – minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt, s ma is az”. Saját szimpátiája – hasonlóan Arisztotelészéhez – a köztársasághoz húzza, de opportunista tanácsadóként és a történelmi realitások foglyaként bármelyik választását képes „megideologizálni”. A XVIII. és a XIX. századi forradalmak (az amerikai, a francia vagy a 1848-as magyar) – látszólag – a királyság (monarchia) és a köztársaság küzdelmeiről szóltak. A valóságban azonban már elkezdődött a két – korábban élesen szemben álló – államforma konvergenciája. Így jutunk el a XX. század második feléhez, amikor a politikai demokrácia, a szociális piacgazdaság és a jóléti állam létrejöttével fokozatosan kiépül a „felelős kormányzás” intézményrendszere. Ekkortól már nem attól függ egy ország sikere, gazdaságának fejlődése, lakóinak boldogsága és szabadsága, hogy királyságban vagy köztársaságban élnek. A lényeg: az intézményi rendszer és az annak működését megalapozó, a polgárok közötti bizalom, szabálykövetési hajlandóság és kölcsönös tolerancia.
Az intézményrendszer és az alapját képező bizalom és tolerancia fokozatosan a legapróbb részletekig áthatotta és befolyásolta a társadalom és a gazdaság működését. Emiatt egy sor olyan területet is meghatároz, amelyeket korábban – viszonylag – autonómnak gondoltunk.
Az emberek gyakran álmodoznak arról, hogy országaik helyzetét – és személyes sorsukat – helyrebillentené, ha hirtelen ölükbe pottyanna valami természeti kincs: olaj- vagy gázlelőhely, arany- vagy gyémántbánya. Vajon tényleg boldoggá tenne egy országot egy ilyen felfedezés?
A választ keresve erre a kérdésre a kutatók azt találták: a természeti kincsekben való bőség önmagában nem teszi gazdagabbá és sikeresebbé az országokat. Minden azoktól az intézményektől függ, amelyek között élnek. Ez határozza meg, hogy gazdagságuk egyenlőséget, békét, fejlődési esélyt teremt-e, vagy egyenlőtlenséget, szolgaságot és háborút hoz. Mintha a jó intézmények a legjobbat, míg a rosszak a legrosszabbat „hoznák ki” az adott társadalomból. Így a váratlanul felfedezett olajlelőhelyek kiaknázása Norvégiát az élmezőnybe juttatta, míg Líbia vagy Nigéria továbbra is a „vert mezőnyben” kullog.
Ám a „felelős kormányzás” nemcsak a természeti kincsek hasznosulását határozza meg, hanem azt is, hogy milyen hatékonyan működtethetők a jóléti rendszerek. A rendszerváltás óta vita folyik nálunk is arról, vajon az egészségügyi vagy a nyugdíjrendszer milyen szerkezetben és érdekviszonyok alapján működtethető a legjobban. A világon sokféle megoldás megtalálható, így mindenki megtalálja az előfeltevéseinek megfelelő hivatkozásokat. Működtethető az egészségügy hatékonyan „magán”- és „állami” rendszerként vagy a kettő keverékeként is. Sok példa van arra, hogy az egyik, illetve a másik rendszer alacsony hatékonyságú, és gyenge minőséget produkál. Az okok hátterében most kezdjük felismerni a társadalmi intézmények szerepét. Egy adott ország hiába tér át egyik rendszerről a másikra, ha a társadalom „felelős kormányzási indexe” alacsony és romlik, a társadalmi szolgáltatások minősége szükségszerűen gyenge marad. Ebből az következik, nem spórolható meg, hogy országunkban a „felelős kormányzás” színvonalát javítsuk. A „felelőtlen kormányzás” útját állja bármely területen a haladásnak.
Éppen ebből a szempontból elhibázott a jelenlegi kormány által vezényelt intézményi változások iránya. Az új alaptörvény és a sarkalatos törvények az országot visszafelé vezetik. Az intézményrendszert nem a jövő követelményeinek megfelelően reformálják, hanem a retrográd hagyományok alapján deformálják. Az átláthatóság és az ellenőrzés intézményes biztosítékainak gyengülésével a polgár szabadsága és autonómiája csökken. Az ebből fakadó problémákat csak fokozza a megvalósítás módja, amely rombolja az egész intézményrendszer működését megalapozó bizalmat, az együttműködési és a szabálykövetési készséget. Emiatt, még ha visszavonják is az alaptörvényt és a sarkalatos törvényeket, évtizedek kellenek majd, hogy ismét helyreálljon – vagy kialakuljon – a polgárok között a kölcsönös bizalom, amely nélkül semmilyen intézmény nem működhet hatékonyan és magas minőséget nyújtva.
