Minden rendben van. Kivéve a mindent. Orbán Viktor nyilatkozatait olvasván az embernek az a benyomása támad, hogy ha nincs válság az euróövezetben, és kormányának nem kellene harcolnia azzal az adósságheggyel, amelyet örökül kapott, akkor hátradőlhetnénk, és kacagva szemlélhetnénk a világot. Merthogy ugyanolyan hatékony az orbáni gazdaságpolitika ma, mint 2002-ig, az akkori „csúcsállapotában” volt.

Barroso: „Magyarország gazdasági és pénzügyi bajai túlnyomórészt belpolitikai döntésekből és intézkedésekből eredeztethetőek”

Ez persze szemenszedett hazugság, mindkét értelemben. Ami 2002-t illeti, bárki kedvére molyolhat az akkori statisztikák között, s nyomban rájön, hogy amikor Medgyessy Péter átvette a kormányzást Orbántól, egyetlen adatot – a munkanélküliséget – leszámítva semmi másban (növekedés, fizetési mérleg, államháztartási hiány, infláció) nem voltunk jobbak a visegrádi négyes többi államánál, hol másodikok, hol harmadikok, hol utolsók az összevetésben.

Mindezt azért bocsátom előre, mert a Barroso-levél körüli vita ferde irányba tart, palástolja a lényeget. A bajvívás a körül folyik, hogy két törvény (MNB, pénzügyi stabilitás) ellentétes-e az uniós joggal? Brüsszel szerint igen, a kormány szerint nem. Többszöri olvasásra ajánlanám azonban az Európai Bizottság elnökének azt a mondatát, hogy „Magyarország gazdasági és pénzügyi bajai túlnyomórészt belpolitikai döntésekből és intézkedésekből eredeztethetőek”. Tehát nem az euróválságból, nem a rossz gazdasági környezetből (vö. a német piac zsugorodása), nem az elődöktől!

S ha valaki azt hinné, hogy a konzervatív hátterű, Orbánhoz hasonlóan néppárti „Parteigenosse Barroso” rosszul van bekötve, akkor idéznék egy másik, ugyanabból az akolból való szereplőt, a lengyel pénzügyminisztert. A jó barátot. „Parteigenosse Rostowski” közvetlenül azután, hogy az S & P névre hallgató hitelminősítő is bóvlivá alacsonyította a magyar államadósságot, ezt nyilatkozta: „Kézenfekvő különbség van kormányunk felelősségteljes politikája és a magyar kormány populista ténykedése között.” Mintegy replikázva a politikai ellenfélnek, J. Kaczynski volt miniszterelnöknek, aki Budapestet (barátját, Orbánt) álmodja Varsóba, az Európa-szerte nagyon nagyra becsült Rostowski közölte, nézete szerint „sok magyar” éppen fordítva szeretné: úgy, hogy Budapest Varsó volna.

Kiegyenesítjük akkor az irányt. Ha az Európai Bizottság elnöke és a diplomáciai-gazdasági nagyhatalomnak számító (nem én mondom) Lengyelország pénzügyminisztere egyként úgy gondolja, hogy nem egyes törvényekkel, hanem az egész magyar gazdaságpolitikával van baj, akkor – szerintem – az EU/IMF-tárgyalások érdemi szakaszának megnyitásával egy időben Orbánnak gazdaságpolitikai fordulatot kell végrehajtania. A bukott Papandreutól és Berlusconitól se azt kérte az unió, hogy adott törvényekkel pepecseljen, hanem azt, hogy „legyen más a politika”, aminek a teljesítésére egyikük sem volt alkalmas. Orbánnak még van esélye, de máris kapott egy figyelmeztetést. Nevezetesen: nincs, ismétlem nincs Brüsszelben döntés arról, hogy a hiteltárgyalások az EU/IMF-fel már januárban megkezdődhetnek. Magyarán, amott még emésztik az előkészítő tárgyalások decemberi megszakadását, és jelzik, hogy az előkészítés nem spórolható ki a táncrendből.

Pedig az idő rettenetesen sürget – mármint bennünket. Őket ugyan nem. És bocsássák meg nekem, de nem tartom kizártnak, hogy ha egyszer Orbánnak volt bátorsága hosszú hetekig várakoztatni a budapesti amerikai nagykövetet a „demars” (tiltakozó szóbeli jegyzék) átvételével, akkor azok a pénzügyi hatalmak, amelyeknek a markában vagyunk, eljátszhatják velünk ugyanezt. Akár amerikai ösztönzésre is, lévén az USA az IMF főrészvényese. Kegyetlen játék ez, mert tavasz végére kifogyunk a pénzből. Nota bene: a bankjaink se jutnak egyetlen vashoz se abból a korlátlan, olcsó hitelvonalból, amelyet az EKB az euróövezeti bankok (anyabankjaink) számára megnyitott. A kiszámíthatatlan Orbán-Magyarországgal szemben teljes a bizalmatlanság.