Kedves barátom, azt kérdezed tőlem fölvont szemöldökkel, hogy a szilveszteri mulatságra hozzátok miért nem megyek el. Ne hülyéskedj, mondtad, hiszen lesz megint gazdag céklaleves, azután sörben sült csülök, párolt lilakáposzta, rósejbni, ahogy ilyenkor nálatok szokott, és végül lesznek különleges francia sajtok is, külön az én kedvemért, hozzájuk friss bagett. És sört is veszek, győzködtél, mindenki boros, viszont neked lesz söröd. Ne hülyéskedj, gyere el!

De én nem hülyéskedem. Éjfél felé, mire elfogyna már a csülök, párkáp, rósejbni, és kiürülnének a sörösüvegek, odafordulnék hozzád, s azt kérdezném tőled, hogy melyik kezeddel nyomogatod a gombot az Országházban, kedves barátom? Tudom magamról, hogy nem bírnám ki, hogy meg ne kérdezzem tőled, mint a rossz gyerekeket hülye felnőtt módra szokás: melyik kezeddel csináltad, mutasd, melyik volt az? Merthogy te ott ülsz a parlamentben a győztesek között, s habár néha küldesz bentről egy-egy e-mailt vagy SMS-t, amúgy hónapok óta mást se csinálsz az ülésteremben, csak ész nélkül nyomod a szavazógombot, és igennel voksolsz mindenre, amire utasítanak vagy kérnek. S a nevedet adod olyan törvényekhez, amelyek egy nagykorú társadalom tagjait akarnok, önkényeskedő, pökhendi és fennhéjázó módon kiskorúvá alacsonyítanak.

Nem értem, hogy mit csinálsz. Igazán nem értem, mert ismerlek téged lassan húsz éve, és nagyon jól tudom, hogy te nem vagy akarnok, önkényeskedő, pökhendi és fennhéjázó. Te rendes ember vagy. Ettem a főztödből, ittam a pálinkádból, azokon a régi január elsejéken bámultuk együtt másnaposan a kávésbögrét, és röhögtünk, amikor a kávézaccból nem is egyszer megjósoltad előre, hogy kínzó szájszárazságunkra gyógysört iszunk pontosan három perc múlva. S micsoda jóstehetségnek bizonyultál, egészen pontosan három perc múlva már bontottuk az üveget. Ismerlek jól, neked eszedbe nem jutna, hogy bárkit megalázz és tönkretégy.

Én ezt az egészet nem értem. Ha baráti meghívásodat elfogadnám, akkor szilveszterkor veled együtt kellene falatoznom, miközben a köztévé székháza előtt demonstráló újságírók, az én kollégáim éheznek hetek óta. Tudom, neked ehhez semmi közöd, nem a te felelősséged, nem a te dolgod, a fontos döntések nem rajtad múlnak. Viszont ott ülsz a győztesek között. Lehetőséged volna arra, hogy fölállj, s nyilvánosan elmondd a véleményedet, hiszen rendes ember vagy, akinek van lelkiismerete. Biztosan megvolt a véleményed róla, hogy folyamatosan zenével kínozták őket odabentről, hátha az idegeik fölmondják a szolgálatot. És neked a köztévé előtt éhező újságírókkal, az én kollégáimmal kapcsolatban egy szavad sincs. De meghívsz hozzátok enni, inni, mulatozni.

Össze vagyok zavarodva. Nem akarom a nagypolitikát a magánélettel összekeverni, de elegem van az arcomra száradt, baráti mosolynak szánt vigyorgásaimból, udvarias köhécseléseimből, idióta viccelődéseimből, elegem van abból, hogy a kibeszélni való témákat társaságban kerülnünk kell. Valaki mondja meg nekem, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Hogyan lehet megmenteni egy barátságot, amelyet a nagypolitika eltaposni készül? Kedves barátom, ne haragudj rám, de ezt a szilvesztert én kihagyom. Egyetek, igyatok, mulassatok. Nem akarok veletek végleg összeveszni. Ez most nem az én bulim, hanem a tiétek. És másnap, ha valami fáj majd, és gyötör ott a szívtájékon belül, akkor gyógysört ne igyál, megjósolhatóan fölösleges – újévi kínjainkat az nem enyhíti már.