Aztán a valóság másként alakult, arra pedig már csak a legjobb memóriájúak emlékeznek, hogy a norvég hátterű Classic kivételesen tisztességes szereplője volt a magyar rádiópiacnak (betű szerint betartotta, amit a frekvenciapályázatban vállalt: igényes komolyzenét sugárzott felkészült műsorvezetőkkel, de nagyon kevés szöveggel) – ellentétben másokkal, akik nagy ívben tojtak az ígéreteikre, mégsem lettek kiseprűzve a magyar éterből.

A frekvenciaosztás Magyarországon 1990 után is megmaradt politikai ügynek: a hullámsáv tipikus „szűk jószág”, amire nagyobb az igény a kínálatnál, a közvélemény befolyásolásának lehetősége pedig „nemzetstratégiai kérdés”. A döntést az állam mindig magánál tartotta, és igyekezett rendre szakmainak láttatni – akkor is, amikor az ORTT közvetítette a kormányzati akaratot, és akkor is (mint esetünkben), amikor az NMHH.

A Klubrádió keddi kiebrudalásakor – ahogy fentebb jeleztük – ezzel együtt lenne ok visszafelé mutogatni (magunk közt szólva két irányba is: 1998 végén, amikor a hivatkozott döntés megszületett, már a Fidesz kormányzott, és a hullámsávot klasszikus pártalku keretében osztogatták – gyakorlatilag riszteltek rajta az MSZP-vel), ez azonban a lényegen mit sem változtatna. Az állam egyik hatósága most az elegancia és a függetlenség látszatát mellőzve, egypárti logikával elveszi a szót egy világnézetileg kétségkívül balra húzó, de értékes közéleti funkciót betöltő politikai adótól, amelyre ráadásul hallgatói igény is van. Ezzel a rádiózásban olyan egyszólamú tájékoztatási rend alakul ki, amelyre idehaza több mint húsz éve nem volt példa: a nagy kereskedelmi adók (a médiahatóság legutóbbi felmérése szerint) a megszólalási arányokat tekintve szélsőségesen kormánypártiak, a Kossuth és a Petőfi a kormányközeli hírgyár termékeit reciklálja, más hang pedig szinte nincs is, ami a tömegekhez eljutna.

Az Új Színház igazgatóváltása ügyében komoly emberek szájából is rendszeresen elhangzik az érv: nem baj, ha vitatható pedigréjű figurák kerülnek pozícióba, de a „nemzeti oldal” is megérdemel egy pódiumot a fővárosban. Ezek szerint tehát a szalonnáciknak és szimpatizánsaiknak „jár” egy színház, a bolsik meg hívogassák egymást telefonon, ha a hozzájuk közel állókat szeretnék hallgatni. A látszat most az, hogy a döntés legalább felerészben a Klubrádió köré szerveződő, az adó megmentéséért anyagi áldozatra is kész közösség (nagyjából félmillió ember) irányul: az ő öntevékeny kiállásuk talán még zavaróbb, mint a nemzeti együttműködésből kilógó rádióadás.

Az már csak a hab a tortán, hogy a megfontolt döntés mögött most az egykori ORTT büdzséjének legalább a háromszorosával gazdálkodó NMHH áll. (E hatalmas apparátussal ismét sikerült egy múlt nélküli, ismeretlen tőkéből vállalkozó csoportot helyzetbe hozni – mint ahogy a fiatalok körében leghallgatottabb Rádió 1-et is egy hasonlóan fajsúlyos versenyző érdekében takarították el az útból.) Pedig ahhoz, hogy ezek a papírforma-eredmények megszülethessenek – ebben az országban hónapok óta mindenki tudta, hogy a Klubrádióra lakat kerül –, fölösleges egy méregdrága mamutintézményt fenntartani. A pénz mehetne – mondjuk – a rezidenseknek, a cenzorhivatalba meg elég lenne egyetlen ember, aki, mielőtt a papírokat aláírja, betelefonál a miniszterelnök hivatalába, és megkérdezi, hogy ki kerüljön adásba.

Átmennek a zebrán