A z 1989-es fordulat Prágában meseszerű volt. A nemszeretett Gustáv Husák elnök után jött a szeretett Václav Havel elnök. Hetven évvel korábban egy másik cseh gondolkodó, Tomás Masaryk alapította meg a liberális-demokrata köztársaságot. Ebben a csodaszerű, 1989-es évben egy másik világszerte nagyra becsült cseh auktor állította helyre barátaival együtt a demokráciát, és újította meg a köztársaságot. A filozófuskirály metaforája ismét divatba jött. A Károly hídon széplányok mellén a trikóra festve ott láthattuk ezt a csendes, mosolygós férfiarcot, akit az igazságtevő sors emelt ki a börtönzárkából, hogy a Hradzsinban, az államfő várában megszemélyesítse a csehek szabadságát. Havelt a várba!, ezt a jelszót olvashattuk mindenütt. Ősz elején még az ellenzéki írók sem hitték, hogy ez megtörténhet, újév után ez volt a legtermészetesebb, és ha az elnök Pozsonyba látogatott, ment vele a zászló is, hogy ott lobogjon, ahol ő van. Gondolatainak tiszta erejével kimagaslott az államfők közül, mindenfelé hívták, s az eseménynek, amelyen megjelent, tiszteletreméltóságot kölcsönzött. Negyven éve találkoztunk először, feltűnt a szívélyes mosolya, a maga elé dünnyögő mély hangja és a meditatív humora. Kilencven januárjában a feleségemmel, Adam Michnik társaságában meglátogattuk Havel elnököt. Láthattuk munka közben, a várbeli sörözőben; hosszú hajú, vidám művészek, újdonsült miniszterek társaságában csevegett velünk. Csibészes hangulatban dicsekedett: Látjátok? Az elnök söröskorsója kétujjnyival magasabb a többiekénél. A korsó csakugyan magasabb volt, de Havel ritkábban nyúlt hozzá. Iratokat tettek elé: „Vasek, ez jó, aláírhatnád.” Figyelmesen elolvasta, szerény megjegyzéseket fűzött hozzájuk. Illett hozzá a szerepe, derűs-komoly alázattal töltötte be. Kicsit szédült a forgatagban, de bírta, odaadással és reflexív méltósággal.

Sorsa tanult az írótól, az abszurd dráma mesterétől, mert valóban meglepő, hogy kevéssel azelőtt, még a magánzárka volt az otthona, és hogy az új testőrök között korábbi őreit is felfedezhette.

Mikor Szlovákia elvált Csehországtól, aminek Havel nem örült, letette a csehszlovák elnök tisztét, és az interregnumban Budapestre látogatott. A baráti protokoll lehetővé tette, hogy a kormány vendégházában kettesben reggelizzünk, szerettem volna rábeszélni, hogy térjen vissza az irodalomhoz. A közélet porondján, megtette, ami tőle tellett, most már kerekedjen felül a művész, a politika pedig maradjon a politikusoké. Kötelesség is van, nemcsak az író önzése, mondta a vendég elnéző mosollyal, sokan várják el tőle, hogy maradjon elnök, már csak a cseheké. A napfény betöltötte a szobát, mindenkinek megvan a maga útja, én mentem vissza a dolgozószobámba, ő pedig ment tiszteletét tenni kollegájához, Göncz Árpádhoz, a magyar elnökhöz. Zsúfolt, érdekes élete volt, lehet, hogy egy percre, de nem sokkal hosszabb időre, mind a ketten irigyeltük egymást. Az én szememben ő volt a tisztán látó és felelős európai politika egyik megtestesülése. Nemegyszer előfordult, hogy közös nyilatkozatot írtunk alá, ha ő így gondolja, akkor így helyes, mondta bennem egy belső hang. Budapest főpolgármesterének, a hajdani földalatti kiadónak, Demszky Gábornak a társaságában látogattam meg Václav Havel nyugalomba vonult és megvékonyodott cseh köztársasági elnököt egy prágai utcácska régi házában, barátságos munkatársnők körében. Havel örült a hajdani, magyar nyelvű szamizdatkönyveinek, sok bátor és szorgos munka gyümölcseinek. Lehajtott fejjel, maga elé beszélt, most is, mint egykor, az volt, aki, derűs, finom és egy kissé mélabús. Eljövet észrevettem, hogy a kapualjban a nevét viselő réztáblára női ajakrúzzsal egy szívecske van rajzolva. Helyes, mondtam magamban.

A szerző író