Van-e élet Orbán Viktoron kívül? – e kérdést kezdték el viharos gyorsasággal elemezni a hivatásos rejtvényfejtők, miután a külföldi reakciók más fázisba léptek, immáron nem a sajtóban megjelent cikkek, diplomáciai sztaniolba csomagolt aggodalmak és nehezen kihámozható demarche-ok formájában, hanem a maguk konkrét és szokatlanul kemény politikai valóságában. A kormányfő kirívó előnyt élvezett az akkor még talányosnak hitt prognózisában, mely szerint december közepe után újabb „spekulációs” támadást vár, hiszen gondosan ő maga készítette elő az okokat – éppen ezért viszont spekulációról szó sincs. De egy őrségváltás esélyeit latolgatni meglehetősen elhamarkodott vállalkozás.

A miniszterelnök sokat vesztett, de nem eleget. Ha társai közül sokan csak mímelik is, hogy hisznek víziójában, az erejében valóban bíznak, ahogy annak a szervezetnek vezérelvű fölépítésében is, amelyet vezet. Nincs senki a színen, aki bázissal a háta mögött és kasszakulccsal a zsebében kopogtatna az ajtaján, hogy adja át a helyét, neki pedig esze ágában sincs távozni, és nem pánikol IMF-ügyben sem. Szerinte nincs másról szó, mint hogy elképzeléseit túl pőrén öntötték formába a szokásos képviselői indítványok, a rugalmas elszakadás ezektől (a szokásos újabb képviselői indítványokkal) egy-kettőre megtörténik, persze azért a rokonértelmű szavaknál súlyosabb tartalmakkal. Orbán mind az unióval (amelynek szűk körben nem sok jövőt jósol), mind az IMF-fel (amelytől idegenkedik) üzletet akar kötni. Az egyiktől vár valamit az euróövezeten kívüli igenjéért cserébe (lásd Írország), a másik meg jön, mert az a dolga, ráadásul sok pénzzel tartozunk neki, hogyne jönne. Úgy véli, hogy csak ő folytat presztízsharcot, ám ebben lehet, hogy ma már téved. És hiába figyelmezteti partnereit: ha ő nincs, jöhet a Jobbik. Alvajáró szinten elővigyázatlan egy olyan gazdasági környezetben, ahol egyre éberebbek és óvatosabbak a szereplők, s inkább valamennyit vesztenek, mint hogy nagyot kockáztassanak.

Az óvatosságot és a bizalom vészes fogyását idehaza el lehet nevezni támadásnak, lehet hangoztatni, hogy nem leszünk szabad préda, Moszkva után nincs Brüsszel, és ki a csuda az a Thomas Melia. Csakhogy ezzel az egész ronda külföldi nyomásgyakorlással az a baj, hogy hónapok óta ugyanolyan érvekkel bírál a hazai szakmai közvélemény, beleértve bizonyos konzervatív köröket, sőt az Alkotmánybíróságot is, mint Brüsszel vagy Washington. Nem szuverenitásról, hanem demokratikus alapjogokról és gazdasági törvényszerűségekről van szó, még ha ezt teljes erővel próbálja is elfedni a napi bűnbakfelmutatás és a hamis győzelmi kommunikáció. Adott esetben az is elmondható, hogy a keddi alkotmánybírósági döntések igazolják: igenis, működik a fék. Taktika a nagyotmondást követő kihátrálás. A szándék megmarad.

Barroso levele jelzi: már nem trükkökről van szó. Érthetőbben nem fogalmazhat még akkor sem, ha Orbán nem érti, mert nem akarja érteni. Ha megértené, az akkor is totális veresége volna, ha nem bukna bele.