Innen nézve persze érthető, hogy az utóbbi egy év tulajdonképpen csupa ünneppel telt.

Azóta, hogy a lélegzetelállítóan drága hídfelújítás kitűzött céldátumán, tavaly ősszel 57 százalékos készültségről számolhattak be a büszke alkotók, mindig volt minek örülni. Hol az egyik gyalogjárót nyitották meg, hol a másikat, hol bicikliutat avattak, hol díszkivilágítást. Lehetett örvendezni, hogy újra megáll a villamos a Margit-szigetnél, aztán hogy megnyílt a budai hídfő biciklisalagútja – igaz, azt aztán újra bezárták. A hidat használók szolidan bravóztak, ha eltűnt egy fémkordon vagy megnyílt egy lépcső, és kifejezetten a kalapjukat lengették, amikor – az építkezés vége felé – kikotorták a pillérek körül a Dunát, és felszínre hozták az ott pihenő kandeláberdarabokat. Egészen hasonlít! – morajlott az elismerés az irtóztató pénzért újragyártott lámpaoszlopokat szemlélők körében.

Most pedig itt a vége, lezajlott a legeslegutolsó átadás. Drága is volt, kínkeserves is volt, de immár a miénk. Viszont mondják csak: gondoltak már arra, mennyi idősek a gyerekek, akik akkor születtek, amikor a 4-es metró építése miatt lezárták a Kálvin teret? Eláruljuk: jövőre mennek iskolába.