Gutenberg első nyomtatott bibliája 1452–53 között készült el, a szakirodalom az ezt követő fél évszázadban kiadott könyveket tekinti ősnyomtatványnak. A könyvnyomtatás a maga idejében szinte az internethez hasonló sebességgel hódította meg Európát. Mai tudásunk szerint 1500-ig legalább harmincötezer művet adtak ki, s ezekből félmillió példány máig fennmaradt. A harmincötezer műből összesen kettőt nyomtattak Magyarországon, Hess András nyomdájában. Amikor egy könyvtáros barátom ezt elmesélte nekem, megint szegényebb lettem egy illúzióval. Nyilván a Mohács előtti, Mátyás korabeli Magyarország sem állt olyan közel a fejlett Nyugat-Európához, mint azt közkeletű mítoszaink sugallják. Mátyás király akkor kezdte gyűjteni a kézzel írt kódexeket, amikor Nyugaton már berobbant a könyvnyomtatás, és kialakulóban volt a könyvvásárló polgárság.

Ez az apró példa jól mutatja, hogy hazánk Nyugat-Európától való lemaradása a magyar történelem sok évszázados alapkérdése – ugyanúgy, mint a felzárkózás megkísérlése részint valós tettek, részint szép mítoszok gyártása révén. De míg a nyugatos fejlettségünkről szóló mítoszok legalább szándékunkban pozitívak, addig az ugyanolyan régi, a „Nyugat alkonyáról” szóló legendák nemcsak tévesek, hanem kártékonyak is. Hiszen Nyugat-Európa állítólagos romlottságának, dekadenciájának hirdetésével arról akarják lebeszélni a nemzetet, hogy tegyünk valamit a felzárkózásért, szellemi és anyagi állapotunk nyugati szintre emeléséért. „Nem jósolok nagy jövőt Amerikának”, mondta Adolf Hitler a múlt század harmincas éveiben, de szerencsére úgy hozta a sors, hogy Hitler jövője lett rövid és szégyenteljes. A nyugati demokráciák az „unortodox” próféták szerint több évszázada a romlás, a folyamatos süllyedés állapotában vannak, de aztán valahogy mindig az efféle próféták süllyednek el, s nem Nagy-Britannia, Franciaország vagy Hollandia.

A legújabb pénzügyi válság ismét muníciót kínál a Nyugat-ellenes sámánoknak. Nagyon fontos lenne, hogy a magyar társadalom jól lássa: ha valamikor, akkor napjainkban különösen veszélyesek számunkra az efféle szirénhangok. A mostanában mag-Európának is nevezett, szűken vett Nyugat-Európa – az egykori Frank Birodalom, a későbbi Német-Római Császárság, az alapító hatok közös piaca és persze Anglia/Nagy-Britannia – elmondhatja magáról, ami Párizs városának ősi jelmondata. Fluctuat nec mergitur, azaz hánykolódik, de el nem süllyed. Háborúk, járványok, vallási szakadások és gazdasági válságok ellenére ez a mag-Európa terjesztette el az egész világon azt, amit ma „modern civilizációnak” nevezünk. S az elmúlt másfél ezer évben végső soron győztesen került ki minden, ellene intézett támadásból. Aki járt más földrészeken, tudja, hogy még mindig messze Nyugat-Európában a legélhetőbb az élet, legszerencsésebb az egyéni szabadság és a közösségi felelősség aránya.

De ha Nyugat-Európa nem is süllyed el, fennáll a veszélye annak, hogy a nagy hánykolódásban az elmúlt évtizedekben felzárkózó periféria valóban elsüllyed a válságban. Aligha véletlen, hogy a válság leginkább azokat az országokat sújtja, amelyek Európa déli és keleti peremén vannak, későn indultak el a polgárosodás útján, s „nagy ugrásokkal” igyekeztek pótolni az elmaradt lassú építkezést. Ezen országok számára végzetes lehet, ha a mag-Európa csak önmaga megmentésére koncentrál, s a válságban magukra hagyja a hozzá később csatlakozott kisebb csónakocskákat. De ezek közül is vannak kevésbé és jobban sérülékenyek. Görögország jelképes történelmi hagyományai és nagyon is valóságos földközi-tengeri stratégiai súlya miatt nem veszhet el a Nyugat számára. Nem véletlen, hogy Sztálin markából is kimentették, éppen a mi térségünk feláldozása árán. A kelet-európai, újonnan csatlakozott országokat lelkileg még most sem fogadta be teljesen a nyugat-európai társadalom, s a nyugati politikusok e tekintetben legalábbis nyitottabbak irányunkban, mint a közvélemény.

Ilyen körülmények között a nyugati integrációból kiiratkozni, és Nyugat-Európa bukását hirdetni nagyjából olyan, mint ha valaki önként ugrana ki a túlzsúfolt mentőcsónakból a cápák közé. Természetesen nem kell szó nélkül fogadni minden diktátumot, lehet és kell érvelni a nemzeti érdekek mellett, de alapvető és legfontosabb nemzeti érdekünk mégis a nyugatos fejlődés, az európai integrációban való részvételünk. E nélkül nemcsak gazdaságilag süllyedünk alá, de olyan gyilkos szenvedélyek lesznek úrrá rajtunk itthon és a kelet-európai térségen belül, amelytől annyit szenvedtünk a történelem során. A magyar és a magyarellenes nacionalizmus gyilkos spirálját a fejlett Európából való kimaradás gyorsan felpörgetné. Az európai szolidaritás bukásával Nyugat-Európa is sokat veszíthet, de térségünk nagyjából mindent elveszíthet.

A mai válság kapcsán érdemes emlékezetünkbe idézni az úgynevezett „nyolcak levelét”. Az iraki háború előestéjén, 2003 januárjában a magyar kormány is aláírta azt a levelet, amely a francia–német állásponttal szemben, markánsan az angolszász hatalmak mellé állt. Nem szoktam bennfentest játszani, de most le kell írnom azt, amit az Európai Unió egyik intézményének akkori vezetője mondott néhányunknak egy informális beszélgetésen. Szerinte a kelet-európai országok ezzel jó időre eljátszották a francia–német-tengely érdemi, költségvetésben is kifejezetett jóindulatát, s az angolszász hatalmaktól cserébe csak üres dicséretet kaphatnak. Pontosan így is történt. Nyolc év tapasztalatával gazdagabban ma még világosabb, hogy az európai integráció megőrzése Nyugat-Európában alapvetően két ország, Franciaország és Németország érdeke. Egész történelmük, a Karolingoktól a két világháborúig és a megbékélésig erre predesztinálja őket. Ez olyan geopolitikai alapigazság, amelyhez képest sokadrangú kérdés, hogy a francia–német-tengely tárgyalási stílusáról ki mit gondol.

Örök optimistaként hiszem, hogy még nincs minden veszve, s Magyarország nem iratkozik ki önként abból az európai szolidaritásból, amelyre amúgy olyan nagy szüksége van. Térségünkben a volt szocialista országok között jól érzékelhetően komoly verseny alakult ki abban a tekintetben, hogy kit fogadjon el többé-kevésbé egyenrangú partnernek Nyugat-Európa. S mivel a világ sajnos a pénz és a fegyver körül forog, ebben helyzeti előnyük van részint a már eurózónába tartozó országoknak (Szlovénia, Szlovákia), részint azoknak, akiknek stratégiai a fekvésük és a NATO keleti kulcsszövetségesei (Lengyelország és Románia). Magyarország egyikbe sem tartozik, ezért különösen fontos, hogy legalább a meglevő szerény eszközeivel az európai szolidaritás elkötelezett híve legyen. Ha ezt időben belátja minden józan politikai erő, akkor ez talán a belpolitikai feszültséget is oldhatja, világossá téve, hogy az Európa-ellenes erőkkel szemben mindannyian egymásra vagyunk utalva.

A szerző újságíró