A nép nevelésének törvénye
Néhány évvel ezelőtt Orbán Viktor egy kedélyes-közvetlen interjúfélében elárulta, hogy a lánya éppen a nyelvtudását tökéletesíti Franciaországban. Aztán meg is magyarázta: „Nekem van egy nevelési elvem. Tilos az angolt tanulni első nyelvként. Nem akarom, hogy úgy járjanak (a gyerekei – a szerk.), mint én, aki jól-rosszul megtanult angolul, eligazodik ezzel az eggyel is a világban, és így számos kultúrából kimarad. (…) Ezért németet, olaszt, franciát tanulnak a gyerekek, és utána következhet az angol.” Tilos angolt tanulni első nyelvként – mondta akkor, amikor nevelési elveit még csak a családja hatókörében tudta érvényesíteni. Azóta miniszterelnök lett, és személyes nevelési elveit a héten törvénybe iktatta.
Esélye éppúgy nem volt senkinek arra, hogy a nemzet családfőjét kissé merev és talán nem annyira friss nézeteiről lebeszélje, ahogy valószínűleg a gyerekei is hiába próbálkoztak volna az angol mellett érvelni. Tilos, és kész. Államosítunk, nem vitatkozunk. Ezt meg kell szavazni, ez bizalmi kérdés. Aki nem ért egyet, az megkérdőjelezi az apa tekintélyét. Márpedig ahogy a családnak, úgy a pártnak és az országnak is szüksége van atyai tekintélyre – az más kérdés, hogy Orbán Viktor szívesen atyáskodik mindhárom szinten.
Kár, hogy amit a világról gondol, az inkább megkeseredett nagypapás, és nem fiatal apukás: az én időmben minden jobb volt. Akkor még volt rend és fegyelem. Nem volt ennyi tankönyv, nem volt ennyi tanterv, nem volt ennyi ingyenélő diplomás sem. Minden állami volt, és mégis emberek lettünk. Ezek a „szép idők”, amiket a törvénye vissza akar hozni, még véletlenül sem a jobboldalon idealizált 30-as, 40-es évek, hanem a 70-es, 80-asok. Egy korán őszülő bácsi törvénye ez, akit idegesít az iskolarendszer sokszínűsége, aki már nem tud lépést tartani a változással, ezért megpróbálja keretek közé szorítani.
A mai diákok és szülők pechje, hogy az ilyen keretekről van is személyesen megtapasztalt élménye, ez pedig a szocialista oktatásügy, amely őt magát is pallérozta, ezért tekinti azt mintának. Mi értelme van ennek a teljes centralizációnak, ami megvalósul mind a tulajdonviszonyokban, mind az oktatás tartalmi irányításában? Miért jó az iskolarendszert egyszínűre festeni, minden sajátosságot elfojtani, az összes iskolát egyetlen központi politikai akarat alá rendelni? Szakmailag semmi. Ez egy kétségbeesett és reménytelen kísérlet arra, hogy egy ember, aki nemcsak a családját, hanem az egész népet akarja tanítani, az uniformizálással ura lehessen a helyzetnek.
Éppen ezért igazságtalan, illetve pontatlan az összes kritika, amelyik ezért a törvényért Hoffmann Rózsát teszi felelőssé. Amikor a Fidesz-frakció megvitatta a módosítókat, szintén kiderült, az államtitkár csak végrehajt. Az egyik ülésen – beszámolók szerint –, amikor Pokorni Zoltán adatokkal, oktatástudományi evidenciákkal próbálta meggyőzni a miniszterelnököt a készülő törvény hibáiról, Orbán azt mondta: „Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet”. Mert ahogy a gazdaságban, az oktatásban sem fontosak a számok. És ahogyan a gazdaságpolitikát sem Matolcsy határozza meg, ez sem Hoffmann Rózsa, hanem Orbán törvénye.
