Az 1968-ban a prágai tavasz mellett kiálló közép-európai értelmiségiek teremtették meg annak a szolidaritásnak a hagyományát, amit később, a csehszlovákiai események nyomán kibontakozó ottani polgári ellenállás mindig kész volt viszonozni. Később a magyar értelmiség színe-java vállalta annak nem csekély kockázatát, hogy tiltakozzon a cseh és szlovák ellenzék vezetőinek, közöttük Havelnek a bebörtönzése miatt. Negyven esztendőn át töretlennek bizonyult szellemi kapcsolatainkhoz nem nemzetekre darabolt múltunk adott tájékozódási pontokat, hanem közös európai jövőnk, melynek egyik legelkötelezettebb „szóvivőjévé”, már az első pillanatoktól kezdve, Václav Havel vált.

Halála európai veszteség és uniós mementó, különösen ebben az órában, amikor a kontinensen sokakból elveszni látszik az a hit, amelynek igazságában és értékeiben Václav Havel sohasem kételkedett. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy habozás nélkül kész volt aláírni 2011 januárjában azt a budapesti nyilatkozatot, amely a magyarországi demokratikus jogállamiság felszámolására tett első lépésekre figyelmeztette Európát és a világot.

Ara-Kovács Attila, Dalos György, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Iványi Gábor, Kasza László, Kenedi János, Konrád György, Kőszeg Ferenc, Magyar Bálint, Mécs Imre, Radnóti Sándor, Rajk László, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós