Haász István egy fiatal művész munkáit mustrálgatván azt mondta egyszer: „Nem tehetségtelen, de siet.” Haász István nem sietett. Szépen lassan, fokozatosan, komótosan, roppant tudatosan, türelmesen, szisztematikusan építette föl munkásságát.

1946-ban született Göncön, ahová édesanyja Munkácsról vetődött át. A mama a két gyerekkel Budapestre került, előbb Angyalföldre, majd a Naphegy tövébe, a Mészáros utcába. Innen rándult át a József Attila Gimnáziumba, amely iskolára jólesőn emlékezik vissza. A hatvanas évek gimnáziumai általában jók voltak, sok ’56-os szereplőt kirúgtak az egyetemekről, de gimnáziumokban, általános iskolákban hagyták dolgozni őket. István a Zilahy György vezette rajzszakkörben kezdett, majd Luzsica Lajos festőművészhez járt továbbtanulni. Közben járt a Hermann István vezette színjátszó körbe is, sokat olvasott, tárlatokra járt, zenét hallgatott, diskurált, okoskodott társaival. Kicsit a katakombák kora volt az is, olyan, mint a mai, és különösen olyan, amilyen a mai lesz.

Az avantgárd katakombáiba is természetszerűn folyt bele; a tiltakozásnak is világa volt ez, a másságnak, a különbözésnek és egyben a közösségre találásnak is világa.

Haász évtizedeken át teljes óraszámban tanított, eleinte Kőbányán, általános iskolában, majd a László gimnáziumban, végül a Fazekasban. Aki ismeri őt személyesen is, tudja, tapasztalhatja, hogy igazi, belülről fakadón pedagógus alkat ő. A tanítás után, mellett képezte magát és dolgozott. Nem lehetett könnyű élet ez, de teljes volt talán, és a tanítás nemcsak kötöttséget jelentett, hanem szabadságot is adott. Bátran lehetett kísérletezni, nem kellett ügyelni ösztöndíjra, dorgálásra, intésre, hivatalos trendekre. És – nem mellesleg – az iskolába elhívhatott olyan művészeket is, akiket a kor hivatalossága a megtűrt, sőt tiltott kasztliba sorolt.

A hatvanas évektől sokat utazott, a kor Lengyelországa művészi szempontból izgalmas volt, ő is „lengyeles” lett, és ez a vonzalma máig tart, csak kiegészült egy francia és a még erősebb német vonallal.

A hetvenes évektől állít ki, mind a mai napig, csoportosan és egymagában, szépen, lassan, komótosan lett a magyar képzőművészet klasszikus mestere.

Laikus számára kell egy kis kalauz művészetének el-befogadásához talán. Ő maga a legjobb kalauz. Ne tévesszenek meg senkit az ő vonalai; nem azért húzogatja azokat, mert nem tud rendesen rajzolni; nagyon tud. De ő úgy gondolta: a geometria segedelmével fejezheti ki legpontosabban magát. Haász István pontos ember. És vonalas. És színes. Színvonalas. Szabad kézzel húzott vonalai rendet vágnak a rendetlen világban. De ez a rend meg-megbillen, vagy inkább játszik egy kicsit, kikacsint, kiinteget magamagából, rosszalkodik, mintha azt jelezné a művész, a kép, hogy rendes vagyok, de nem azért, mert rám szóltak, mert félek, mert elfogadnék bármiféle külső drillt, hanem mert így döntöttem. Billen a rend, de aztán mégsem. Csak mozdul, rebben egyet. Lehetnék én komisz, ezt mindig jelzem is, de lényegében mégis rendes vagyok, mert a világ rendetlen, és akkor muszáj vagyok én rendesnek, vonalasnak, színvonalasnak lenni legalább.

Haász István képein a vonalakon, a geometrián túl nem csupán a színeknek – legutóbbi, egy új, Nagymező utcai café galériabéli kiállításán a sárgáknak – van fontos szerepük, hanem a térnek is.

Tér-képek ezek, amelyeken a felület is életre kél, kitüremkedik, persze mindig arányosan, pontosan, rendesen. Megemelkednek ezek a képek. Elszállnak, szépen. Rendetlen világban és végképp rendetlen országban, hazában élünk. Itt ma a „rend” az cinizmus, kegyetlenség, brutális erőszak csupán, itt ma csak a művészet, a kultúra képes igaz, emberi rendet teremteni.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS