Kevesen figyeltek fel arra a roppant érdekes, ugyanakkor legalább ennyire szomorú tényre, hogy a 2010-es kormányváltás óta a Fidesz–KDNP nem egy, hanem egyenesen két alkotmányt is „előállított”. Nyilván mindenki számára ismert a 2012. január 1-jével hatályba lépő alaptörvény, ám ennek megalkotásához (egyfajta előfeltételként) az is szükséges volt, hogy a kormánypártok a saját képükre és hasonlatosságukra formálják az 1989-es, még hatályban lévő alkotmányt: 2010-ben 9, 2011-ben (eddig) 3 alkotmánymódosítás jelezte ezt. Így került sor az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozására, a testület tagjait jelölő bizottság átalakítására, vagy azokra az elegáns megoldásokra, amelyek a korengedményes és korkedvezményes nyugdíjak elvételét, megadóztatását, továbbá az önkormányzati tulajdon államosítását megalapozták. A Fidesz–KDNP azonban ennél magasztosabb célokra is fel/kihasználta a lélegeztetőgépen sínylődő alkotmányt: Baka Andrást, a Legfelsőbb Bíróság elnökét (az új bírósági törvény mellett) többek között a legutóbbi alkotmánymódosítással sikerült kigolyózni. A kormányzó erők tehát gigászi jogalkotó munkával mindjárt két alkotmányt is adtak a népnek: a sajátjukat, ami a hosszú távú politikai céljaikat szolgálja, és egy olyat (a hatályos módosítgatásával), amit a percpolitikának rendeltek alá. Tézisemet minden bizonnyal alátámasztja az, hogy a még kevesebb mint két hétig hatályban lévő alkotmányról teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy egy új konstitúció, hiszen az 1989-es alkotmányunknak sem a szövege, sem pedig annak szellemisége nem engedte volna meg a fenti közjogi és etikai vargabetűket – talán épp ezért kell kimúlnia.

Úgy tűnik, hogy a Fidesz–KDNP a „kettős alkotmányozás” technikáját továbbviszi és minden bizonnyal tökélyre is fejleszti, hiszen azokat a kényes kérdéseket, amelyeket nem akartak vagy nem mertek az alaptörvény szövegébe beleírni, most Magyarország Alaptörvényének Átmeneti Rendelkezései fedőnév alatt kívánják elfogadtatni. Ennek kapcsán három szempontot vetnék fel. Először is világosan kell látni, hogy az átmeneti rendelkezések korántsem átmenetiek, hiszen az alaptörvény részét képezik, vagyis ez lehet majd az alaptörvény első kiegészítése. Ez pedig igen komoly legitimációs kérdéseket vet fel, hiszen „átmeneti” köntösbe bújtat olyan kérdéseket, amelyeket az alkotmányozás során kellett volna felvetni. Másodszor a törvényjavaslat jelenlegi formájában egy olyan mutáns, amelynek domináns célja nem a két alkotmány közötti átmenet, hanem aktuálpolitikai kérdések „megnyugtató” rendezése. Az átmeneti rendelkezések tehát tele vannak rendszeridegen elemekkel.

A törvényjavaslat első része nemes egyszerűséggel a kommunista diktatúrából a demokráciába való átmenetről szól. Ebben megállapítva az MSZMP felelősségét nagyon súlyos kérdésekben, továbbá kijelentve, hogy a jogutód MSZP osztozik mindazon felelősségben, mellyel az állampárt terhelhető. Ezzel csupán két gond van: e tételek nem alkotmányba valók (amint láttuk az átmeneti rendelkezések az alaptörvény részét képezik), és megint ott vagyunk, ahol a part szakad, hiszen ennek elfogadásával a jogalkotó – csakúgy, mint a semmisségi törvény estén – ismét elvonja a bíróság hatáskörét, súlyosan sértve ezzel annak autonómiáját. Már csak hab a tortán, hogy a törvényjavaslat azt is kimondaná, hogy amíg az államadósság a GDP felét meghaladja (tehát belátható ideig) és az Alkotmánybíróság vagy az Európai Unió Bírósága olyan döntést hoz, amelyből előre nem tervezett fizetési kötelezettsége támad az államnak, akkor „a közös szükségletek fedezéséhez való hozzájárulást kell megállapítani” (tehát ismét az adófizetőkön csattan az ostor). S a legújabb gyöngyszem értelmében az alkotmányügyi bizottság olyan módosítót terjesztett be, hogy az átmeneti rendelkezések mondják ki azt is, hogy a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyi közvetítőrendszer felügyeletét ellátó szerv (jelenleg a PSZÁF) a rájuk vonatkozó sarkalatos törvényekben összevonhatók. Ennek nyilván nincs más célja, mint hogy az MNB jelenlegi elnökét, Simor Andrást a leendő szervezet alelnökeként helyezzék parkolópályára.

Mindennek alapján talán láthatjuk, hogy súlyos problémák merülnek fel mind a hatályos alkotmány „hidegre tétele”, mind pedig az alkotmányozás utómunkálatai kapcsán. Remélem, hogy ha a kormánypártok nem is, de legalább a széles publikum belátja, hogy e „kettős alkotmányozás” hallatlanul veszélyes. Az átmeneti rendelkezések olyan aknákat visznek alkotmányos szintre, amelyek felrobbanthatják az alaptörvényt. Ezen a ponton talán azt mondhatnánk, hogy ez így is van jól, egyék meg, amit főztek. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az alaptörvény kudarcának az elszenvedői nem csupán az alkotmányozók lesznek, hanem mi magunk is.

A szerző jogász