A béke szigete... Szokatlanul pozitív a hangvétel, hogy ne mondjam, ránk fér. Erősödött is valamelyest a forint, a tőzsdén nőtt az OTP árfolyama – amíg az IMF-delegáció hazarohanása hagyta. A rengeteg fenntartás, vizsgálat és figyelmeztetés után néhány békülékeny nyilatkozat is elhangzott. Jó hírként értékelik a pénzintézetek, hogy a bankadóból visszakaphatják a veszteségeik harmadát, és azt is, hogy a bankadó 2013-tól csak a jövő évi fele lesz, 2014-ben pedig visszahúzódik az uniós átlagra. Ez nem jelenti azt, jegyzik meg kórusban a bankvezérek, hogy ne törekednének továbbra is a káruk minimalizálására, hiszen a bankrendszer november végéig összesen 300 millió eurót veszített a végtörlesztésen, s ez a szám az év végére megduplázódhat. Zokon veszik az ellenük folyó hangulatkeltést is, miszerint eddig talicskával tolták ki az országból a profitot, mivel egyrészt a talicska jóval kisebb annál, mint hiszik, másrészt most éppen nem ki-, hanem betolják. A nagyközönség különben se tudja, minek higgyen – a mogulok mohósága elleni háborúnak vagy az összeborulásnak?

Ugyanakkor az is eszébe jut az embernek, hogy mi lett volna, ha a végtörlesztés statáriális bevezetése előtt ülnek egy asztalhoz az érdekeltek. Mi történt volna, ha a bankvezérek, beleértve az OTP Orbán Viktorral köztudottan jó viszonyt ápoló első emberét, nem a sajtóval egy időben tudják meg, hogy mi vár rájuk? Mit, illetve mennyit lehetett volna megspórolni? Hány dörgedelmes külföldi nyilatkozatot, hány fiókbezárást, hitelvisszatartást, unióhoz intézett panaszt, perrel való fenyegetőzést, mekkora forintromlást? Úsztak-e el távlati üzleti lehetőségek, fagytak-e be kapcsolatok a konzultációk immáron hagyományos mellőzése miatt? Nincs és nem is érdemes leltárt csinálni pontos összegekkel, mert az általános recesszió miatt – a kormányfő szavával élve – tényleg szükség van a viharkabátra, a magyar gazdaság naszádját viszont talán valamivel kevesebb vagy kisebb hullám érte volna, ha a kormányfő nem szeret bele saját ötletébe, s előbb mér, aztán vág. Ráadásul a történet végül mégiscsak azzal végződött, hogy újra „mért”, azaz párbeszédet kezdeményezett a bankárokkal, amit minisztere a minap sikeresnek minősíthetett.

Nyilván habitus, mentalitás kérdése, hogy miben hisz a politikus. A folytonos letámadásban, a kész helyzetek parancsot sugalló előállításában, abban, hogy puhaság és időpocsékolás úgy törekedni egyezségre, hogy a másik fél ne érezze az eltökéltséget, az erőt, még akkor is, ha az gyakran diktátumnak hat. Orbán Viktor meggyőződése, hogy amit nagyon akar, ha nem is volt, de van, lesz. Az a véleménye, hogy a kemény fellépés teszi lehetővé az engedményeket, s ebben az esetben szintén az előzményeknek köszönhető a megállapodás.

Lehet. De egyszer azért kipróbálhatná a másik változatot.