Szinte mindent meg kellene tenni azért, hogy a gyerekek túlnyomó része már hároméves korától óvodába járjon. Szinte mindent. Csak azt nem, amit a kormánytöbbség tesz: kötelezővé tenni. Az óvoda a magyar köznevelés legjobban működő intézménye. Az egyetlen, mely nem növeli, hanem csökkenti a gyerekek közötti társadalmi távolságot, mely befogad, összehoz, integrál.

Egy kisgyerek számára az a természetes közeg, amibe beleszületik. Abban sajátítja el az életstratégiákat, a túlélés és az önérvényesítés eszközeit. Ha ez távol esik attól, amelyben a nagy magyar társadalomban önálló életének, önmaga érvényesítésének feltételeit biztosíthatja, akkor ezt a távolságot valahol le kell küzdeni. Ennek a sikere igen nagy részben a korai szocializáción múlik.

Ennek a jelentősége fölbecsülhetetlen. Három- és tízéves kor között szinte minden eldől. Minden kutatás azt mutatja, hogy ebben a korban az integráció, a befogadás, az elfogadás sokkal könnyebb. Ha egy gyerek kívülállóként, idegenként, megbélyegzett túlkorosként éri el a tizedik évét, akkor már kezdődnek a végleg megosztó konfliktusok, és megette a fene az egészet, többek között a gyerek egész életét. Mindenkinek érdeke tehát, hogy a korai intézményes szocializáció éveiből egyet se vesztegessünk el. Egy felelős kormány erre koncentrál pénzt, paripát, fegyvert. A népesedési szempontok is ezt indokolják.

A vonatkozó kutatások szerint az ország nem cigány népességének születési rátája sokkal messzebb van az ideálistól lefelé, mint a cigány népességé fölfelé, s azt is tudjuk, hogy a kívánt és tervezett gyerekek megszületését nem az gátolja, hogy az anyuka nem tud elég sokáig otthon maradni, hanem az, hogy többek között az óvodai férőhelyek hiánya miatt kiszorul a munkaerőpiacról, megtörik a pályája.

Mindebből az következik, hogy az óvodai hálózatot jelentős források átirányításával kell fejleszteni, hogy viszonylag rövid időn belül minden jelentkező szülő gyerekét megfelelő körülmények között, az intézmény szocializációs értékének emelésével, de legalább megőrzésével be tudják fogadni, a szülőket pedig ösztönözni kell gyermekeik óvodáztatására. Minél hátrányosabb helyzetűek, annál inkább – és annál inkább anyagilag. Egyrészt, mert ennek van hatása, másrészt, mert az óvodáztatásnak anyagi feltételei is vannak, melyeket mélyszegénységben élő családok nem tudnak biztosítani. Ezért volt olyan fontos a „beovinak”, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek óvodáztatási támogatásának a bevezetése, mely sok kicsit bevitt az óvodába.

Mi lesz most? A kormány azt sem tudja, hogy az állami tanszolgaságba vetett közoktatást miből fogja működtetni. Az óvodáztatás az ágrólszakadt önkormányzatok gondja marad, s az óvodáztatási kötelezettség teljesítéséhez hiányzik a lehetőség. Ahol a legnagyobb a szűkösség, nyilván ott hiányzik leginkább. Sokszor annyi lesz az új jelentkező, mint az új férőhely. Nő a zsúfoltság, kicsi lesz a tér, kevés az eszköz, a játék, a türelem és a figyelem. Az óvoda szocializációs értéke csökken, az ösztönzést a fenyegetés, a támogatást a büntetés váltja fel. A jegyzők saját önkényük körében döntik el, ki maradhat ki büntetlenül az óvodából, s a szülők örülhetnek, ha az óvoda elvesztését büntetlenül megússzák.