Ahol egy rutintalan, de a kormány jóindulatát szándékos hírferdítéssel kiérdemlő riporter az etikai eljárás és a felelősségre vonás helyett napok alatt vezető pozícióba ugorhat. Ahol a nyilvánvalóan politikai megbízatást teljesítő irányítók rutinszerűen avatkoznak bele a szerkesztésbe és a műsorkészítők munkájába: átírják a híreket, kötelezővé teszik a Fidesz-kommunikációból átemelt panelek használatát, szavakat (megszorítás), személyeket (Lomnici), eseményeket („millás” tüntetések), ellenzéki pártokat és kezdeményezéseket tesznek láthatatlanná.

Ez a tévé nemcsak a kereskedelmi csatornák hasznosításából befolyó állami bevételekre, hanem az adónk egy részére is igényt tart, évi tízmilliárdos nagyságban. Az adófizetők pénzével sajátosan spórol: a takarékosság jegyében a tudósítóit, szakmailag kikezdhetetlen munkatársait elküldi, vidéki stúdióit bezárja, szándékosan alkalmatlanná téve magát a közszolgálati feladatok ellátására – miközben érthetetlen módon legalább másfélszer annyit költ, mint amikor még megpróbált országos közszolgálati adóként funkcionálni. (Reméljük, hogy Budai Gyula érdeklődését már felkeltette ez a kormányzati közreműködéssel a közmédiába betolt hatalmas nokiás doboz.)

Mielőtt még parttalan vitába bocsátkoznánk azokkal, akik azt tekintik közszolgálatnak, ha a köztévében a politikai „kétharmadot” tükröző viszonyok uralkodnak, három, konszenzusra esélyes alapelvet érdemes leszögezni. Az első, hogy a közpénzt költő, közszolgálati kötelezettségekkel terhelt televízió hírműsorai kizárólag nyilvános, megismerhető és számon kérhető szerkesztési elvek szerint készülhetnek. Titkos – tehát a nagyközönség előtt nem vállalható – tiltólisták, pártakaratot továbbító intendánsi és főszerkesztői utasítások alapján csak párttévét lehet csinálni, ezt viszont nem az adózókkal kell eltartatni.

A második: talán a köztévé hírszerkesztési politikájánál is nagyobb botrány, ha Európa legerősebb médiahatóságának még most, a retusálási ügy után sem tűnik fel, hogy az állami televízió diszfunkcionálisan, törvénysértő módon, a politikai elfogultságot és a napi kormányzati beavatkozást intézményesítve üzemel. Amennyiben az NMHH ingerküszöbét az itt felsorolt jelenségek – beleértve az igazukért az éhségsztrájkot is vállaló tévések meghurcolását – nem érik el, akkor a szintén súlyos tízmilliárdokból fenntartott, de alapfeladatai ellátására láthatóan képtelen intézményre nincs szükség, ez a hivatal sem több a kormánypártok adóból fenntartott ugróiskolájánál.

A harmadik: abban, hogy a televíziós közszolgálat idáig süllyedt, kulcsszerepe van azoknak a szakmai súly nélkül vezető pozícióba ejtőernyőzött figuráknak, akik annak köszönhetik a kinevezésüket, hogy a Fidesz valamit meg akart nekik hálálni. Vagy ők akarnak hálásak lenni a Fidesznek. Ha a főnöki stallumokkal (tehát szintén közpénzből) kifizetett pártszolgálatosokat – az anno a Kossuth térre kétmilliós tömeget hazudó Rákay Philiptől a liberális Magyar Hírlap pártlappá gyúrását levezénylő (hogy csak ezt az egy akcióját említsük) Gazsó L. Ferencig – a morális alkalmatlanságukat ország-világ előtt egyértelművé tevő skandalum nyomán sem ugrasztják ki a közmédia bőrfoteleiből, akkor joggal gondoljuk: a hírszolgáltatás eltorzítására parancsot adók a kormány szerint nem hibáztak, hanem a feladatukat végezték. Ebben az esetben azonban az állami televíziót a közvélemény teljes joggal tekinti kormánypárti propagandaadónak és pártközeli kifizetőhelynek azokon a napokon is, amikor éppen egyetlen törvénytelen műsor-manipulációra sem derül fény.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON