Ekkor alapvetően két út nyílt meg a kontinens vezetői előtt. Az egyik és legnyilvánvalóbban kínálkozó megoldás a protekcionizmus volt. A francia autókonszernek, de a belga bankok is saját kormányukhoz fordultak, tőlük kértek és kaptak segítséget. A legtöbb, ez ügyben megszólított kormányzat azonban elzárkózott a közös segítségnyújtás elől. Félő volt, hogy a nagy és gazdag országok belső problémáikkal lesznek csak elfoglalva, és a „nekünk is elég bajunk van, nem jut idő a közös gondokra” elv győzedelmeskedik.

Ez a megoldás rövid távon minden bizonnyal enyhítette volna a gondokat, de már középtávon is aláásta volna az európai integrációt. A közös hatáskörök újraállamosításával szétzüllesztette volna az intézményrendszert s végül magát az uniót is. Ennek az útnak a végén egy XX. századi Európa nemzetállamai néztek volna szembe a XXI. század szuperhatalmaival, az USA-val, Kínával, Indiával. Egyenként.

A másik, s akkor sokkal rázósabbnak, valószínűtlenebbnek tetsző út a további és erősebb integráció, a monetáris intézmények feltőkésítése (amelyek aztán fizetik a megszorult országok mentőcsomagjait), a közös fiskális politika megteremtése volt. Vagyis a több unió! Ez a megoldás nehéz és hosszadalmas tárgyalásokat és alkukat kívánt, amelyek „békeidőben” is óriási vitákat kavartak. Ezeket a nemzeti szuverenitást nagyban befolyásoló kérdéseket most egyre romló gazdasági körülmények között kellett átzavarni, az összeomlás fenyegető árnyai közepette.

A napokban megkötött megállapodások e második út fontos állomásai. Valószínűleg bekerülnek a történelemkönyvekbe is. A franciáknak és a németeknek volt választásuk: vezetőik, hatalmi elitjük a rövid távon bonyodalmakat okozó, de hosszú távú megoldásra szavaztak, nem hagyták magukra Európát.

Különös mindezt a mai Magyarországról szemlélnünk, onnan, ahol a kormány éppen feladja az államadóssággal vívott heroikus küzdelmet, feléli a nyugdíjvagyon utolsó elemeit is, miközben találomra vásárol néhány céget. Vajon Orbánék látják-e Európa jövőjét, látják-e Magyarország helyét ebben az új integrációban? Mert a cseheknek, lengyeleknek van helyük, és a szlovákok szemét sem szórja tele homokkal a keleti szél. Azt hiszem, a két út közül Európának igazán csak egy választása volt, és Merkelék erre léptek. Lesznek itt még buktatók, hátraarcok, de így vagy úgy, csak erre lehet menni.

Orbán Viktor azt vizionálja, hogy Európa és a nyugati világ összeomlik, s a romokon teremtődik újra. Szerinte ezért nem kell foglalkozni mások véleményével. Van más út, a Fidesz sajátos nem ortodox útja.

Én mást gondolok.

Európa nem halott, nem is haldoklik. Orbán Viktor ezzel a hazugsággal akarja magát áltatni! Azok igyekeznek elhitetni ezt velünk, akik a demokráciát szembeköpve önkényuralmi rendszert építenek! Menjünk át Bécsbe, Münchenbe, Brüsszelbe, és nézzük meg a sok tetszhalottat!

A mágusok, messiások, vezérek ideje lejárt! Bebizonyosodott, hogy a túltengő önbizalmon kívül semmi mást nem tudnak felmutatni. Ennyi az elmúlt másfél év eredménye! Nincs módunkban hagymázas keleti bölcsekre időnket fecsérelni! Nem a vezérnek, a közösségnek van ereje! Ideje van a valósággal való szembenézésnek, ideje van a becsületes, kőkemény és következetes munkának! A kihívások várhatóan nehezek lesznek, a válaszokat viszont nekünk kell a közös európai keretek között megtalálni, erre a Fidesz a jelen pillanatban esélytelen és képtelen.

Az MSZP mindent elkövet azért, hogy országunk ne térhessen le az európai útról! A „több Európa!” adhat megoldást közös és „globális” problémáinkra! Bízom abban, egyre többen térünk rá erre az útra, hogy egyre többen belátják Magyarországon is, csak így tudjuk biztosítani helyünket a fejlett demokráciák közösségében!

A szerző európai parlamenti képviselő (MSZP) 2004 és 2009 között