Szóval nincsen ezzel bajom, annál inkább szoktam szívrohamot kapni a könyvespultok környékén. Az értéktelen vagy értelmetlen tárgy még belefér valahogy, de amikor a meztelen hülyeséget árulják és veszik, az tud fájni.

A szakácskönyvek uszkve nyolcvan százaléka tartozik ebbe a kategóriába. A hétvégén látom, hogy egy belvárosi étterem séfje is szakácskönyvet írt, ezergrammos műnyomó, ezerszínnyomás, gondos grafikai munka, ajándékminőség. Egy baj van: jártam már egyszer-kétszer az éttermében, és ennek az embernek nem szakácskönyvet kellene írnia, hanem nyilvános bocsánatkéréseket. Abban sem vagyok biztos, hogy egy tojásrántottát el tudna készíteni valódi tojásból, porok és ízfokozók nélkül.

Ott, a hipermarketben öt perc alatt kiolvastam egy másik szakácskönyvet, a halászléről szól. Egy oldalban el lehetett volna intézni, egy egyébként nem túl jó halászlérecept körülragozása teljes oldalas Népszabadság-cikknyi méretre nyújtva mindenféle felesleges dumával, majd az még tovább nyújtva lényegtelen dolgokkal és helypazarló grafikai megoldásokkal. A szerzőnek láthatóan nincs mondanivalója, még fogalma is alig a témáról, kamu okoskodás hőbevitelről meg hőeloszlásról (a lényegi információ: a nagyobb tűz jobban melegít!), miközben az alapanyag minőségét nagyjából azzal intézi el, hogy hát a kereskedelemben kapható halakkal nem lehet probléma. (Nem ám! A legutóbbi tíz halászléprojektem tapasztalata: akár saját, bejáratott halasnál, akár ismeretlen üzletben, akár nagyáruházban, akár piacon vettem, mindig akadt romlott, büdös hal, és szimplán mocsárízű is.) A könyvpiac legújabb és legriasztóbb trendjéről, az úgynevezett tévés személyiségek fikciós álirodalmi műveiről pedig írni is alig merek. Egy-két belelapozással össze lehet gyűjteni tucatnyi mondatot, amely színvonalasabb középiskolai dolgozatokban sem férne el.

Inkább a fondükészlet, komolyan.