Mi történt valójában 2004 decemberében a népszavazáson? Bármilyen meglepő egy elvakult jobboldali számára, a nemmel szavazók is a határon túliak problémájának megoldását várták a magyar politikától. Nemmel szavaztam, és nem tartom magam érzéketlennek, vagy a határon túli magyarokkal szemben lelkiismeretlennek.

Hét évvel ezelőtt épp ez idő tájt a magyar választópolgárok bölcsessége érvényesült a kettős állampolgárság ügyében kikényszerített népszavazáson.

Már a népszavazási kampány időszakát is végighazudta és -hazaárulózta a magyar jobboldal, majd a kudarcukat is úgy „dolgozták fel”, hogy tudatosan eltorzították mindazt, amiről az a népszavazás szólt.

A legfőbb hazugságuk az volt és maradt, hogy aki azon a népszavazáson nemmel szavazott vagy távol maradt, az „nem magyar ember” – szemben a sok-sok jobboldali hazafival. Kitartó sulykolással elérték, hogy 2011-re a magyar közéletben szinte egyöntetű lett az amnézia. 2004. december 5-ét úgy emlegetik már a baloldalon is, mint valami nagy-nagy szégyent. Folyamatos ismételgetéssel a határokon túl élő magyaroknak is bebeszélték, hogy a szavazók megtagadták a nemzeti közösséget. Bármikor kerül szóba 2004 decembere, szinte kötelező lett „nehezen gyógyuló sebekről” sopánkodni. A történelemhamisítók azt a látszatot keltik, mintha egyetlen önző, irigy szempont rejtőzött volna mind a másfél millió nem szavazat és ötmillió tartózkodás mögött: ez a szempont pedig a konc féltése lett volna a szomszéd országokban élő magyaroktól.

Viszonylag könnyen ellenőrizhető azonban a 2004-es sajtó végigböngészésével, hogy mit és hogyan torzított el az úgynevezett „idegenszívűek” ellen már évtizedek óta folytatott, és 2004 óta végképp elszabadult jobboldali propaganda. Itt csak jelezni tudom, hogy mindazt, ami velünk történt, lehetséges nagyon másképp is látni, mint ahogy Kövér László vagy Bayer Zsolt és szellemi társaik szeretnék beállítani.

Amikor arról a népszavazásról beszélünk, említsük meg, hogy az eredetileg a Patrubány-féle Magyarok Világszövetségének akciója volt. A szélsőjobb legszéléről érkezett az ötlet, hogy egyetlen otromba csapással „oldjunk meg” egy kényes problémát. Úgy, ahogyan a szélsőjobboldal szokott itt bármit is „megoldani”.

A magyar közélet elborultságára jellemző, hogy amikor a kampányvita kibontakozott, a jobboldali propagandagépezet semmilyen más szempontot nem volt hajlandó észrevenni a felsorakoztatott ellenérvek közül, mint a magyar tb- és nyugdíjkasszát, vagy a magyar tömegközlekedési cégek büdzséjét a „jövevényektől” féltő, populista érveléseket.

Ennél sokkal fontosabb és megalapozottabb érvek is voltak azonban a nem szavazatok mellett. Sokan feltettük ugyanis a kérdést, bízhatunk-e annyira a magyar politikai elitben, hogy a népszavazással éppen őket kötelezzük valamilyen gyors megoldás kiizzadására ebben a nemzetközi pozícióinkat is közvetlenül érintő kérdésben?

A 2004-es decemberi népszavazásban csak az „igen” győzelme járt volna azonnali következményekkel. A „nem” érvényesülése ezzel szemben időt adott a magyar közéletnek. Nem igaz, hogy az, aki nemmel szavazott, a határon túli magyarokon akart volna ütni. Aki „nemmel” szavazott, nem zárt le semmilyen utat, semmilyen elfogadható megoldást kárpátaljai, vajdasági és más Kárpát-medencei tájakon élő honfitársaink előtt. Magam is a 2004-es „nem” táborába tartozom, és azóta sem gondolom úgy, hogy az adott helyzetben rosszul döntöttem. Az átlagosnál valószínűleg jobban megértettem a problémát. Tudtam, mennyire fontos lenne nagyon sok határon túli honfitársamnak a magyar állampolgárság megszerzésének könnyítése. Ismerőseimtől is értesültem olyan esetekről, amelyek a határainkon túlról érkező magyarok állampolgársági eljárásának felháborító bürokratizmusát jelezték. Bármilyen meglepő tehát egy elvakult jobboldali számára, közös állásponton voltam mindenkivel, aki a helyzet megoldását várta a magyar politikától.

Nem hittem azonban és most sem hiszem, hogy a magyar politikusok akkor cselekszenek bölcsen, ha kizárólag saját szavazótáborukra figyelve, egyeztetések nélküli akciózással, akár a nemzetközi bajkeverő imázsát is Magyarországra húzzák, nem mérlegelve az általuk okozott konfliktusok hatását.

A magyar választók bölcsessége 2004 decemberében megnyugtatta az aggódni kezdő nemzetközi intézményeket és a szomszédok diplomáciáját. Ha az igen győzött volna, partnereink úgy kényszerültek volna tárgyalásra, hogy a magyar fél képviselőinek felhatalmazása eleve lezár minden utat a méltányos kompromisszumok előtt.

Mindezt alátámaszthatja egy idézet. Gyurcsány Ferenc a kampánycsend előtti tévévitában, amelyet három határon túli magyar vezetővel, köztük Tőkés Lászlóval folytatott, zárszóképpen így fogalmazott:

„Magyar vagyok, magyarnak születtem – és hazafivá lettem. A sorsom arra rendelt, hogy felelősséget viseljek 15 millió magyar honfitársamért, 15 millió polgárért. Ennek a felelősségnek kívánok megfelelni. Ennek a felelősségnek pedig úgy tudok megfelelni, ha együttműködést, ha tárgyalást, ha konzultációt, ha párbeszédet kínálok. Ezért nem a szavazásra, nem az »igen« szavazására, hanem az attól való távolmaradásra biztatok, hogy kezdődhessen a tárgyalás, hogy ne erőszakkal próbáljuk megoldani azt, amire – látszik a vitából is – nincsen még kész a magyar nemzet. Türelmet kérek, együttműködést egy közös, 15 milliós, erős magyar nemzet érdekében.”

Ez egy „idegenszívű” hazaáruló érvelése? Hol itt a határon túliakkal szembeni hangulatkeltés, hol van itt mindaz, amivel a jobboldal azóta is tele szájjal vádaskodik? Türelmet, megfontoltságot, időt kér egy politikus, és azt kéri választóitól, inkább maradjanak távol a népszavazástól, ne hozzák kényszerhelyzetbe a magyar és nemzetközi politikát.

Cikkem fő célja a jobboldal által tudatosan, gyűlöletkeltő szándékkal eltorzított történelmi tudatunk helyreállítása egy lényeges ponton.

Néhány szót azonban feltétlenül megérdemel mindaz, ami azóta történt. A magyar politikai elit hiába kapott időt 2004-ben, a népszavazást nem követték gesztusok, nyitott és megállapodásra kész tárgyalások. Szokásunk szerint mindannyian másokra mutogatva jelölhetjük meg a felelősöket, de ha képesek vagyunk elég távolról nézni a dolgot, nyilvánvaló, hogy minden más téren is jellemző megegyezésképtelenségünk érvényesült a Kárpát-medencei politikában és a kettős állampolgárság ügyében is. Nehéz lenne cáfolni, hogy mindez kinek állt érdekében elsősorban: annak a magyar jobboldalnak, amely nemzeti ügyekben végképp nem tekinti partnernek az ország lakosságának jelentős tömegeit. Mindenáron bizonyítani akarták, hogy rajtuk kívül itt senki nem tud érdemi előrelépést elérni.

A 2010-es választások után a kétharmados többséget szerző Fidesz–KDNP – amely mellett a hazaárulózásban mindig lelkes partner Jobbik is erős frakciót alakíthatott –, azonnal keresztülvitte a törvényt, amelyről 2004 decemberében még le kellett mondaniuk. Eddig a törvény „csak” a magyar–szlovák viszonyban okozott problémát. A helyzet értékelése azonban ennél bonyolultabb. 2010-re Magyarország közéletének szellemi állapota sokat, és a külvilág számára is látványosan romlott. Világszerte végignézhették, és riasztó címlapfotókkal követhették a magyar szélsőjobboldal nyomulását, a 2006. őszi zavargásoktól a nyilas hentesmester-maskarák zárt oszlopban vonulásáig, értesülhettek egy beteg országról, amely képtelen meggyászolni hat ártatlan falusi ember rasszista sorozatgyilkosok által elkövetett kivégzését. 2010-re már az sem volt újdonság, hogy Magyarországra a tágabb térségben sem lehet számítani megbízható stabilitási tényezőként. Egyáltalán nem csak az erős szélsőjobboldal miatt. A magyar lakosság által támogatott politikai vezetőről, a 2010-es választások győzteséről is tudják már a világpolitikában, hogy éppolyan bajkeverő, mint például a Kaczynski fivérek képviselte irányzat Lengyelországban, vagy Fico Szlovákiában.

A szerző újságíró