Tudnánk, de már nem akarunk mondani arról semmit, hogy a kormányfő a tegnapi parlamenti beszédében megint az „elmúlt nyolc évre” keni a mostani bajokat, amely nyolc évbe persze nem számítja bele az ő másfél évüket. Szelíd, elnéző mosollyal fogadjuk azt az önmagára vonatkoztatott igényét is, hogy a viharban hánykolódó hajóra erős kezű kormányos kell – ez volna ő –, bár mi megelégednénk egy egészen egyszerű miniszterelnökkel, aki következetesen uniópárti, mert jól tudja, hogy Magyarország szuverenitása XXI. századi „paradoxonként” csak az európai keretben tud valójában kiteljesedni.

S nem tagadjuk, szívesebben látnánk a kormányfői bársonyszékben olyan politikust, aki a parlamentáris demokrácia következetes elkötelezettje, s nem vádolja az ellenzéket „hátbatámadással” (bár a német történelemből nem feltétlen ezt kellene megtanulnia), ha az nem túl nagy mozgásterében a dolgát teszi, s erőteljesen kritizálja őt. Micsoda vircsaft ez, uraim? – kérdi a kormányfő őszintén háborogva, miközben a mögötte ülő kétharmad erősen tapsol, feledve, hogyan viselkedett ő kisebbségben.

Ezt a vircsaftot, tisztelt uram, úgy hívják egyébként, hogy parlamenti demokrácia, melynek stílusát az önök ellenzékiségének idején sikerült a közönség számára szinte elviselhetetlenné tenniük.

S ha már arra az „átkos” nyolc évre hivatkozik unos-untalan, talán arra is szíveskedjen emlékezni, mennyire nem voltak és mennyire nem maradtak finnyásak, amikor a túloldal politikusait kellett/kell minősíteni. Még egyet tehet, a kétharmada megvan hozzá: bezárathatja az egész vircsaftot. Bár ennek túl nagy jövőt nem jósolnánk.