Az első szabad választások évében volt harminchat éves. Erős, piros, falusi ember. Kőműves szakmunkás enyhe tériszonnyal, megkeményedett tenyérrel. Munkanapokon hajnalban kelt, de mindig hamarabb ébredt, mint az óra. Gyorsan szedelőzködött, hideg kávét ivott szoba-konyhában éhgyomorra, ezt az apjától látta, aztán futás a buszhoz, a faluból távolságival húsz perc a város. Húsz percet alhatott még. Korán kopaszodott, későn nősült, meccset, ha nézett, csak kocsmában. A társaság miatt. Mit érdekelte amúgy, kik lesznek a bajnokok. Azok másnaposan úgysem másznak tetőre. A kilencvenes években jött a gyerek, de neki csak lány, került autó, de neki csak használt, és épült a jövő, de neki csak feketén. Hazaesett a munkából fáradtan, néha részegen, és „még megnyomta kicsit a melót”. Saját házat épített a kőművesmester. Megnyomta esténként, ünnepnapokon és minden szombaton a melót, és jó nagy házat épített, kétszinteset, fölül erkéllyel, zöld üveggel. Ez volt az álma: hogy falusi létére emeleten lakjon. S ha nyugdíjba megy, akkor vasárnap majd az erkélyre kiüljön, ahogyan azt a lakótelepeken látta városon. Csodálta, hogy ott oly sok az emelet. És az erkélyeken a zöld üveg. Mennyi emelet, nézett föl a házakra szakértő szemmel, és az erkélyeken mennyi kiülős, boldog ember.

Kilencvenhétben otthagyta a céget, és „kiment vállalkozóba”. A magam ura akarok lenni, magyarázta a haveroknak, pedig csak több pénzt akart keresni. A számviteli törvényt babonaságból el sem olvasta, de azért be kellett rendezni a kétszintes házat, és az emeletre is akart egy fürdőszobát. Hiszen abban a házban volt a vagyon. Ha kész lesz a ház, el fogja majd adni, ez volt a terv, és az árából két lakást vesz városon, egyet a gyereknek, egyet az asszonnyal maguknak, feltétlenül emeleten, erkéllyel, zöld üveggel. Tíz évig ment a vállalkozás, hol jobban, hol rosszul, papíron mindig veszteségesen, de a végén leginkább már sehogy. A nagy megrendeléseket nem győzte erővel, emberrel és pénzzel, a kisebb munkákért pedig még az adót elcsalni sem érte meg. Vissza akart menni a régi céghez, de az csődbe ment, megindult ellene a felszámolás.

Nem sokáig tartott ki a kőművesmester félretett pénze, aztán eladta a kocsit, minek az, ha munkába úgyse jár vele. Leérettségizett a gyerek, de azt is minek. Egyetemre nem akart menni, s eleinte dolgozni se. De amikor muszáj lett volna, nem volt hova. A kőműves együtt ment a munkaügyibe a gyerekkel, s azt mondták nekik, hogy tanuljanak nyelveket. Ezen csudálkoztak, mert odakint a váróban két nyelvtanár ült, azoknak mit mondanak, tanuljanak tán kőművesnek?

Az óvoda konyhájáról szeptemberben sírva jött haza az asszony, leépítés, hüppögte, és aznap este húsz év után először nem kapcsolták be a tévét. A konyhában veszekedtek. Aztán árulni kezdték a házat, de vevők alig érdeklődtek. Akik megnézték, hümmögtek: nahát, hiszen ez egy kétszintes, szürke, lakótelepi kockaház, miért vennénk ilyet falun? Szép a kilátás fentről, dünnyögte a kőművesmester. Reggel az asszony nem találta maga mellett a férjét az ágyban. Keresni kezdte, és sikoltott, amikor meglátta. A zöld színű erkély korlátjáról lógott, ötvenhét éves volt, följebb nem jutott. Történt valami maguk között? – kérdezték a rendőrök közigazgatási eljárás keretében, mire az asszony a fejét rázta, köztünk semmi, jól éltünk, csak tegnap kikapcsolták nálunk a villanyt, múlt héten meg a gázt.