A Jobbik ugyanabból a kosárból falatozik, mint a Fidesz, hol osztoznak, hol elcsenik egymástól a harapnivalót. A radikális pártnak nő a tábora, mert ellenzékiként egyszerre két fronton gyűjthet jó pontokat – ott, ahol a hatalmon lévők hibáznak, s ott is, ahol szűkítik a pluralizmus garanciáit. Az elsőnél nyugodt lélekkel emelhetik a populizmus tétjeit az unió-, multi-, pénzvilág- és romaellenesség valamennyi témájában. A második esetben bizonyítják demokratikus elkötelezettségüket, amivel csökkenthetőnek gondolják a velük szemben táplált félelmeket. Néhányszor még konstruktivitásuk és következetességük is tetten érhető, hiszen nemegyszer szavaznak a kormánypárttal, vagy ellenkezőleg – a másik két ellenzéki párttal. Világlátásukban a torz, a múlt nem éppen fényes korszakait megszépítő szemlélet, a felháborító leegyszerűsítések és előítéletek halmaza megfér a néhol felbukkanó pragmatizmussal. Parlamentbe kerülésük ugyan korlátok közé szorítja szélsőséges megnyilvánulásaikat, az egyre kiábrándítóbb közállapotok azonban a kezükre játszanak.

Az LMP a maga által szűkre szabott térben csak arra ügyel, hogy integritását bizonyítsa, amivel éppen önazonosságát veszélyezteti, mert mozgása követhetetlen. Szimpatizánsairól valószínűleg nincs pontos képe, hiszen rengeteg embernek szíve vágya, hogy legyen más a politika, de a 2010 nyara óta történtek e jogos óhaj tartományát alaposan átrajzolták, amit az LMP nem hajlandó figyelembe venni. Képviselői megnyilatkozásaik arról árulkodnak, hogy párton belül sincs eldöntve, mitől is mások ők.

Két meghatározó eseményen van túl a legnagyobb ellenzéki párt, az MSZP. Egy pillanatra föllélegezhettek Gyurcsány Ferenc távoztával, de nem sokkal később ismét volt ok az izgalomra: a pozícióját megerősítő elnök a tagság többségének véleményét közvetítve azt üzente, lépjenek hátrébb alapemberek. A kérés indokolt, a gond az, hogy Mesterházy csapatában egyelőre kevés a profi – s nem biztos, hogy ennek csupán a rutinhiány az oka. A jobbak közül Botka László föllépett a színpadra, de nem fogja elsietni az „országos politizálást”, alkalmas Tóbiás József és Bárándy Gergely is, de rátermett szakpolitikusokat a szocialisták nem tudnak a hátrébb vonandók helyére állítani. Holott minden nyilvános megszólalást nagyon meg kell becsülniük, mert nincs sok, sőt várhatóan egyre kevesebb lesz. És hiába az Iránytű nevű programtervezet, hiányzik a jól szervezett, visszhangot verő, a baloldali érzelmű embereket foglalkoztató vita, inkább azt látni, hogy a liberalizmus batyujától megszabadulva az MSZP nem új irányt keres, hanem a régi recepteket veszi elő. Lassú, néhol nehézkes és fantáziátlan reakciók követik egymást, amelyek gyakran a demagógiát se mellőzik. Tetézi a zavart, hogy a pártot ért támadások Gyurcsány távoztával mit sem lankadtak, sőt új fázisba léptek.

Mondják: időre van szükség a tatarozáshoz. Közben azonban helyzet helyzet hátán, a kormány föladott labdái a felhők között, kevés a jele a józanodásnak.

Ezért aztán még sincs idő.

Tóbiás József, Mesterházy Attila (MSZP), illetve Schiffer András (LMP) – egymás között