Lengyelországban 1981. december 13-án kihirdették a hadiállapotot. Ebbe közvetlenül ötvenhatan, közvetve több százan haltak bele, ezreket tartóztattak le, tízezreket internáltak, milliókat marginalizáltak. A lengyel pártállam vezetői nem tehettek mást: leverték a népet. Pár év múlva – nem tehettek mást – megbuktak. 1981. december 13-án véget ért, ami folytathatatlan volt, s folytatódott – ami szintén folytathatatlan volt.

Az állampárt által csődbe vitt országban tízmilliók álltak össze az állampárttól független szabad szervezetekbe. A pártállami diktatúra hierarchiája mellé fölállt egy párhuzamos, autonóm intézményrendszer sokszoros társadalmi és minimális hatalmi erővel. Tizenöt hónapon át gyakorolták egymásra a nyomást. Folyt a politikai harc, a végtelen és reménytelen tárgyalások, egyre idegesebb, kétségbeesettebb, szegényebb és kormányozhatatlanabb lett az ország. Minden korabeli ellenkező híreszteléssel szemben: mindkét oldalon léteztek realista vezetők, akik a kompromisszumokban elmentek odáig, ameddig a saját bázisuk természete szerint elmehettek. Ha tovább mennek, önmagukat temetik el. És így is távol voltak egymástól és a megegyezéstől. Nem volt megoldás. A hadiállapotnak nem volt alternatívája. És a hadiállapot sem volt alternatíva. Mert a pártállamnak nem létezett működőképes változata. Nem volt az sem a magyar, mely vérözönnel társadalmi békét teremtett, sem a lengyel, mely vérözönnel sem tudott békét teremteni.

Az 1980-as nyári sztrájkokkal kezdődő és a hadiállapottal végződő másfél évnek két kemény üzenete volt: 1. a rendszer fenntarthatatlan; 2. a rendszer megdönthetetlen. Ezzel a kínos kettős tudattal élt a rendszeromlásig a lengyel társadalom nagy és a magyar társadalom kicsi ellenzéki része. Nem tudtuk elképzelni, hogy maradhat fenn és hogy dőlhet meg a rendszer.

A magyar társadalom nagy részét Kádáréknak ekkor sikerült becsapniuk utoljára. Azzal, hogy Magyarország más. Alapvetően nem volt más. Csak részletekben és a fölszínen. Kádár óvatos és puritán duhaj volt, Gierek óvatlan és hivalkodó luxusduhaj. Irtózatos gyorsasággal és mértékben adósította el az országot fedezet nélküli vad életszínvonal-emeléssel és tökéletesen piacképtelen, gigantikus nehézipari beruházásokkal. Magyarországot megetették azzal a maszlaggal, hogy a lengyelek azért vannak bajban, mert a vezetőik nem olyanok, mint Kádár, és a nép sem olyan, mint a dolgos magyar, nem szeret dolgozni, csak sztrájkolni.

Pedig ekkorra már a magyarországi szocializmus is kifulladt. Az „életszínvonal-politika” a 70-es évek végére nálunk is fenntarthatatlanná vált, a bérek reálértéke csökkent, az ország egyre gyorsabban csúszott lefelé az eladósodás lejtőjén. A 80-as évek közepére Kádár is végképp elvesztette a realitásérzékét, s a végzetes gyorsítási politika 1985-ös meghirdetésével beverte az utolsó szöget a pártállam koporsójába. 1989-ben Magyarország és Lengyelország története összeért.