Gondolom, valahogy így, a cím szerint foglalhatta össze tapasztalatait Martonyi János és a Külügyminisztérium vezetése, miután a magyar külképviseletek létszáma az elmúlt másfél évben jelentősen csökkent. Nézhetjük a dolog jó oldalát is, hiszen a diplomácia drága mulatság, az országok többségének szakértői azon töprengenek, hogyan lehet egy kisméretű, ám hatékony szolgálatot működtetni. A Dési András cikkében (A kormány mer kicsi lenni, miniképviselet az új magyar módi) említett Finnországban a belga nagykövetség évek óta „kétszemélyes”, nyáron például egy hónapra bezárnak, még a telefont sem veszik fel, a rögzítőn egy brüsszeli számot adnak meg. Sőt, Izlandot Helsinkiben csak egy nagykövet képviseli, akit helyi alkalmazottak segítenek a munkájában, ám ehhez megfelelő szervezeti háttérre, korszerű eszközök használatára, megfelelő döntési mechanizmusra van szükség.

A magyar diplomaták hazai megítélése tapasztalatom szerint nem túlságosan pozitív, sokan gondolják, hogy csak fogadásról fogadásra járnak, lazacot esznek és pezsgőt isznak, ezért minden létszámcsökkentés látszólag társadalmi támogatottságra számíthat. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy ez a helyes út. Egy uniós tagállamban működő „minikövetség” első beosztottjának (ahogyan ezt magam is tapasztaltam) értenie kellene többek között a környezetvédelem, az agrárgazdaság nemzetközi összefüggéseihez, helyettesítenie kell a konzult, ismernie kell a fogadó ország teljes Európa-politikájának minden részletét, hiszen a budapesti központ ezt várja el tőle. Valójában egyik témában sem tud igazi szakértelmet felmutatni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a magyar diplomáciából teljes mértékben hiányzik a sajtó- és a kommunikációs munkára történő komoly szakmai felkészítés, miközben ez létfontosságú lenne.

Egy nagykövetség üzemeltetése, fenntartása sok esetben nem olcsóbb, ha az addigi helyen kevesebben dolgoznak, hiszen a fűtést, hűtést, egyéb közüzemi költségeket mindenképpen vállalni kell. És a magyar diplomácia nem volt túl sikeres abban, hogy feladja drága pénzen működtetett irodáit és nagyköveti rezidenciáit, ám a költségvetési szűkmarkúság következtében az ingatlanfejlesztésre, a karbantartásra egyre kevesebb pénz jut, a létesítmények megkoptak. A diplomaták száma mellett lelkesen csökkentik az adminisztratív dolgozók (titkárnők, hivatalsegédek, helyi alkalmazottak) számát is. 

Dési András erényként ír arról, hogy ők egyik nap felszolgálnak, a másik nap sofőrködnek, kertet ápolnak. Ez kényszermegoldás és a nagykövetségi munka színvonalának fenntartását kockáztatja. Egy diplomáciai képviseletről alkotott véleményt meghatározhat egy hiányosan tisztított mosdó, egy poros ablaküveg. A nagykövetnek kompromisszumokat kell kötnie, és el kell fogadnia a „főnök, nincs mindenre időm” választ. A „kiszervezés” sem megoldás, egy tőlünk nyugatabbra fekvő országban a színvonalas szolgáltatás megfeszítené a magyar külügyi költségvetést.

A megoldás? Csökkenteni kell a missziók számát. Luxus például Rigában, Tallinnban és Vilniusban fenntartani „miniképviseletet”, jobb szervezéssel a kapcsolatokat manapság már könnyen fent lehet tartani Helsinkiből vagy Varsóból (ahogyan teszik sokan). Olcsóbb ingatlanokat kell keresni, a nagyköveteknek is szerényebb körülmények között kellene reprezentálniuk. Csökkenteni kellene a diplomaták formális, értelmetlen kötelezettségeit. Ennek illusztrálására: mikor Tony Blair brit miniszterelnök először utazott Brüsszelbe, az ottani nagykövet a képviselet összes munkatársát kivezényelte a repülőtérre. Blair mindenkivel kezet fogott, és megkérdezte a nagykövetet: Ennek a sok embernek nincs ennél értelmesebb munkája?

(A szerző harminc évig aktív diplomata volt)