Kiretusáltak egy közszereplőt a tévé híradójából. Az Index felfedte a hihetetlen történetet. Az MTVA szóvivője elítélte a cselekedetet. Vizsgálat következett, és megtalált három felelős műsormunkást. Egy EP-képviselő színes aszfaltrajzokkal gondolt büntetni. A kiretusált ember megbocsátott. Az MTVA az ügyet befejezettnek tekinti.

Én nem.

A baj ugyanis nagyon nagy, és tulajdonképpen mindegy, hogy a konkrét ügyben egy vagy több személy a felelős. Ugyanis, ha a retusálás főnöki utasításra történt, akkor tanúskodik a képernyőn és szerkesztőségekben uralkodó szakmai-vezetői morálról, ha meg valaki vagy valakik túlbuzgóságból retusáltak, az még rémesebb, mert képet fest arról a légkörről, melyben korrekt szakmai munkát végezni lehetetlenség. (A retusálás amúgy nagyon megtetszett a tévés felső vezetésnek. Hatalmas óriásplakátok hirdetik pár hete az új tévés korszak kezdetét, miközben a kulturális magazin plakátjáról ránk mosolygó egyik műsorvezetőt elbocsátják. Pár nap múlva – mintha mi sem történt volna – ott van ugyanaz a plakát, melyről azonban az elbocsátott hölgy már eltűnt – a másik még vár a retusra.)

De van itt más baj is.

Mikor a botrány kipattant – nem belső vizsgálat nyomán, mert az illetékesek közül senki nem emelt szót, és a hamisítás másfél órán belül kétszer is képernyőre kerülhetett – az MTVA szóvivője elismerte a cselekmény súlyosságát és elnézést kért a kiretusált Lomnici Zoltántól. A lépés jól tükrözi az elmúlt másfél évben kialakított magyar állami médiarendszer abszurditását.

Ez a retusálás valójában csak kicsit „Lomnici-ügy”.

Az igazi sértett a néző – ha úgy tetszik, az állampolgár, akinek pénzéből a rendszer működik – akit félrevezettek, becsaptak, és manipulálni próbálnak. A nézőtől mindmáig senki nem kért elnézést. Ez a néző az MTV-vel és a Duna TV-vel kötött virtuális szerződést, nem pedig a híradót gyártó céggel, mint ahogy műsorszolgáltatási szerződése is a két intézménynek van, és nem az MTVA-nak. Ha most a Médiatanács tagjai hirtelen megigazulnának, és esküjükre gondolva a közt kezdenék képviselni, akkor vizsgálatot indítanának a nézők megkárosítása miatt, és ez a vizsgálat a Duna TV-t és az MTV-t marasztalná el, megállapítván hogy híradós retusálásuk, túl azon hogy bűn, évekig tartó hitelvesztést is okoz a két intézménynek.

A néző azt is elvárhatta volna, hogy képernyőjén a Magyar Televízió és a Duna TV egy-egy felelős vezetője – ha van ilyen – megjelenik és megköveti őket. Elnézést kér a történtek miatt, elmondja, hogy az intézményre komoly és jogos büntetés vár, de ami ennél fontosabb, pénzben ki sem fejezhető erkölcsi kár érte, hiszen az ethoszát alázták meg. „Megpróbáljuk a bizalmat korrekt munkával visszaszerezni” – mondaná. Majd közölné – mint ilyenkor a világon mindenütt szokás –, hogy azonnali hatállyal felmondja a szerződést a műsor beszállítójával, és olyan gyártót keres, melynél garantálhatóan nem fordulhat elő ilyen aljasság a jövőben. (E szakmai garanciákat egy olyan műsorgyártó, ahol a vezető szerkesztő egyetlen jegyzett újságírói produkciója egy riporthamisítás, eleve nem adhatná meg.)

Az MTV és a Duna TV azonban hallgat, miként a Médiatanács és elnöke is, miközben megalapítója annak a monopolhelyzetű állami beszállítónak, ahol ezt az aljasságot elkövették, s amelynek vezetőjét kinevezi. A fejtetőre állított és abszurd magyar állami médiavilág zökkenőmentesen működik tovább, és a szorgos retusőrök büntetlenül rombolják tovább azt az egyre fogyó erkölcsi tőkét, melyet televíziós nemzedékek szereztek meg az intézmények számára.

Mikor a magyar állami médiarendszert másfél éve drasztikusan átalakították, be kellett érni a szokásos magyarázattal, hogy minden sokkal jobb lesz. Aztán jöttek sorban a hírek elbocsátásról, kusza viszonyokról, szakmai múlt nélküli ejtőernyős vezetőkről, politikai komisszárokról. A közéleti műsorok nézettsége továbbra is alacsony maradt, arctalanná váltak az intézmények, és félelemtelivé a belső légkör. És mostanra az állami televíziók, az MTV és a Duna TV képernyőjén polgárjogot nyert a (televíziós) újságírás és a történelemhamisítás legalja, a kiretusálás, mely eddig csak a totális diktatúrákban fordult elő.

Sok tehetséges és neves tévést elküldtek az intézményekből az elmúlt hónapokban. Mindnyájan hallgatnak, azóta is. Félnek. Mitől? De maradtak még a falakon belül képzett, egykor etikus és korrekt munkatársak, véleményformálók. Több közülük komoly nevet, szakmai rangot szerzett korábban. Észre kellene venniük, hogy néma asszisztálásuk cinkos szerepvállalás. Hogyan képesek a korábban tisztességes szakmai napokat megélt műsorvezetők estéről estére úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Miért nem emelik fel a fejüket, néznek a néző szemébe, s teszik fel az egyetlen tisztességes és helyénvaló kérdést:

Hogyan jutottunk ide?