A második világháború után Németország „megszelídítésének” egyetlen útjaként az a lehetőség kínálkozott, hogy a nyugatnémet államot a nemzetközi intézmények közvetítésével olyan szorosan kapcsolják össze európai partnereivel, amennyire csak lehetséges.

A nyugat-európai vezetők elfogadták és az Egyesült Államok segítségével támogatták is, hogy egy másfajta, addig ismeretlen német dominancia jöjjön létre egy mind szorosabban összefonódó Nyugat-Európában. Ennek a stratégiának a hozadéka kettős volt: egyfelől a német erőforrások bevonásával a gazdasági jólét egy korábban soha nem létező magas szintje valósult meg, másfelől szuverenitása megosztásával a Német Szövetségi Köztársaság ellenőrizhetővé vált, sőt Bonn kész volt arra, hogy a saját ellenőrzésére is szolgáló keretek legnagyobb nettó finanszírozója legyen. Németországnak mint „világkereskedelmi államnak” gazdasági hatalma továbbá azért vált lehetségessé, mert az európai és a globális gazdaságba ágyazódott, s mint ilyen „beágyazódott hegemón”, a hatalom forrásaihoz az intézményekben, az intézmények által és az intézmények fejlesztésének az útján jutott. A szövetségi köztársaság ezért volt mindig az integrációs folyamat centrumában, és ezért jár élen az intézmények fejlesztésében, így vált képessé arra, hogy gazdasági és pénzügyi dominanciáját az intézmények közvetítésében „puhítsa fel”, s hatalmát és befolyását ilyen módon tegye elfogadhatóvá.

A szövetségi köztársaság második világháború utáni fejlődése sajátos módon a vezető szerep tudatos kerülésének, a „tartózkodás kultúrájának”, valamint gazdasági és pénzügyi hatalmának köszönhetően az „akarata ellenére hegemón” narratíváinak a jegyében állt. A német megosztottság feltételei között ez a gazdasági és pénzügyi hatalom a Franciaország által nyújtott politikai legitimáció keretében éppen úgy Bonn elfogadható politikai opciója volt, mint az integrációs kompromisszumok fő finanszírozójaként vállalt szerep, amely jelentősen hozzájárult az integráció fejlődését elősegítő érdekkonfliktusok kezeléséhez. A két német állam egyesülését követően Berlin magatartása megváltozott. Az európolitika már nem a német megosztottság kompenzálásának az eszköze, sokkal inkább egy státustudatos politika megnyilvánulásaként a „felvilágosult önérdekek” kifejeződésévé vált. Ezt a politikát a korábbiaktól eltérően inkább költség-haszon megfontolások befolyásolják. Az egyesüléssel ugyanis Berlin feladatává vált annak a „kettős transzfernek” a biztosítása, amely az európai és a német egység egyidejű finanszírozását jelenti. A politikai kommunikációban ennél fontosabbnak hatott Schröder iraki intervenció idején tett kijelentése, hogy a „német politikát Berlinben csinálják”.

Sajátos módon az euróválságban a szövetségi köztársaság vezető szerepe jelentősen megerősödött. Berlin a saját, mintegy 80 százalékos államadósságát az eurozóna tagállamai közül legolcsóbban – olcsóbban, mint a válság előtt! – két százalék alatt képes a pénzpiacokon finanszíroztatni, míg Párizs kamatterhe ennek több mint a kétszerese, és a válságba került dél-európai államok – köztük Olaszország és Spanyolország – államkötvényeinek kockázati felára elérte a fenntarthatósági küszöb feletti 6-7 százalékot. Az eurózóna válságában a belpolitikailag meggyengült és a választások előtt álló Sarkozynek Merkellel szemben el kellett fogadnia juniorpartner-szerepét, míg Nagy-Britannia európai marginalizálódása a „gazdasági kormányzás és egy „fiskális unió” perspektívájában még inkább felismerhetővé vált.

Berlin eurózónában betöltött strukturális vezető szerepét nem is annyira az államok, mint inkább a „piacok” kívánják. A válságban ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy Berlin részvétele nélkül a pénzpiacok egyetlen mentőcsomagot sem tartanak hitelesnek. Berlin ugyanakkor annak is a tudatában van, hogy a „hegemóniának” vannak olyan, már fenntarthatatlan költségei, amelyek éppen a válságkezeléshez elengedhetetlen német bonitás alapjait kezdhetik ki.

A német politika képviselői a vezető szerep nyílt vállalása helyett inkább a „több Európa” jegyében arról beszélnek, hogy vezessenek a szabályok, nevezetesen a német stabilitáspolitika követelményeivel összhangban amind több területre – így a költségvetési politikák – ellenőrizhetőségére, az alkotmányos adósságplafonra stb. kiterjedő szabályok. Ám paradox módon nem csupán euróválság kialakulása, hanem a válság kezelése is a szabályok megsértésén alapul. Nem csupán a gyengélkedő országok, de a valutaövezeten kívüli Nagy-Britannia és az Egyesült Államok részéről is nagy nyomás nehezedik Merkel kancellárra annak érdekében, hogy támogassa az Európai Központi Bank (EKB) tevékenységének kiterjesztését, s ezzel azt a gyakorlatot, hogy szerződésekkel ellentétben az EKB korlátlanul vásárolhassa fel a válságba került tagállamok kötvényeit.

Merkel ebben a helyzetben nem csupán a Bundesbankra, hanem a német alkotmánybíróságnak és a parlamentnek azokra a döntéseire támaszkodhat, amelyek elutasítják azt a lehetőségét, hogy az EKB a valutaövezet adósságproblémáit az államkötvények közvetlen felvásárlásával, végső soron a bankóprés útján oldja meg. Hasonló elutasító álláspontot tanúsít Berlin az eurókötvény bevezetésével szemben is, amely a várakozás szerint a kereslet növelésével csökkentené a válságba jutott országok, s ezzel egyidejűleg növelné Németország kockázati felárait, sőt az eurókötvény az adósságok közösségiesítésével lényegében már egy olyan transzferunió előtt nyitná meg az utat, amelyre Berlin szerint csak egy európai „föderális állam” keretében lenne lehetséges. Az „eurókötvény” követelői ugyanakkor azzal érvelnek, hogy Olaszországgal a válságkezelés költségigényei megnőttek, míg az Európán kívüli befektetők elégséges érdeklődésének hiányában az Európai Válságkezelő Mechanizmust (EFSF) nem sikerült a szükséges szintre feltölteni. A német tartományi választások jól mutatták, hogy a társadalom és a politikai-pénzügyi elit a dél-európai tagállamoknak az Európai Központi Bankon keresztüli finanszírozását a német bonitás megőrzése szempontjából mennyire kockázatosnak ítéli. Egy ilyen fejlődés belpolitikai hatásai nem csupán a német kormány Európa-politikájával szembeni eurószkeptikus magatartást éleszti, hanem két meghatározó intézmény, a Bundesbank és az alkotmánybíróság szerepét is próbára teszi.

Merkel és a német politikai elit főáramú álláspontja az euró végét az unió végével azonosítja. Ez a forgatókönyv azon a nyilvánvaló belátáson alapul, hogy az eurózóna felbomlása nem választható el más politikaterületek eróziójától és attól a kockázattól, hogy a háború utáni német politika két meghatározó intézményének, az átalakuló NATO-nak és az uniónak a meggyengülése nem csupán a német gazdaság és prosperitás előtt zárja el az utat, hanem biztonsági kérdés is, hisz újra a történelemből jól ismert németkérdés felmerülésének veszélyét idézi fel.

Az eurózónában valójában olyan államok kerültek össze, amelyek az optimális valutaövezet értelmében nem tartoznak össze. Az eurózóna „túlterjeszkedett”. Ebben Németországot is felelősség terheli, csakúgy a maastrichti szabályok megsértésében is. A vámok leépítéséből és a belpiac kialakulásából mindenki hasznot húzott, és a jóléti nyereségek lehetővé tették, hogy a liberalizálás vesztesei is az integrációs politika támogatói legyenek.

Az euróválságban a helyzet alapvetően más, mivel már nem a nyereséget, hanem a költségeket kell elosztani, és erre az unió intézményesen nincs felkészülve. Ezenfelül az egyensúlyi viszonyok is átalakulnak nem csupán a nyilvánvaló német dominancia, hanem annak értelmében, hogy a kis államok „túszul ejthetik” az egész rendszert. Emellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy míg egy értékközösség követelményei egy szabad kereskedelmi zóna és a belső piac esetében elhanyagolhatóak, addig egy valutaközösségben nélkülözhetetlenek. A válságban a Németországnak és az eurócentrum többi államának értékközösségről és annak részeként a stabilitáspolitikáról és a szolidaritásról alkotott elképzelései jelentősen eltérnek a dél-európaiak felfogásától.

A szerző a Magyar Külügyi Intézet tudományos igazgatója