Nehéz elképzelni, hogy az utóbbi húsz év bármely brit kormányfője könnyedén aláírta volna a lisszaboni szerződés módosításáról szóló megállapodást.

John Major harcolta ki Nagy-Britannia kívül maradását a maastrichti szerződés fontos elemeiből. Tony Blair tán hasonló diplomáciai bravúrral bújt volna ki a kelepcéből, mint amilyen kitartó, kompromisszumos manőverezéssel hozta tető alá az északír megbékélést szentesítő nagypénteki egyezményt. Gordon Brown nemhogy az euróhoz való csatlakozás kísértésének állt ellen, de a brit versenyképességet veszélyeztető minden fenyegetést visszautasított.

David Cameron pedig most csak rosszat tehetett. Ha névjegyével látja el a jegyzőkönyvet, a Konzervatív Párt tetemes euroszkeptikus szárnyának haragját szabadítja magára. Így, hogy kirekesztette Nagy-Britanniát az euró megmentésére irányuló uniós kezdeményezésekből, a kisebb koalíciós partner, az integráció mellett elkötelezett Liberális Demokraták, az ellenzéki Munkáspárt és a baloldalhoz közel álló sajtó egyaránt a nemzeti érdekek képviselete helyett a tory jobboldal és a City kiszolgálásával vádolja.

A britek Európával szembeni gyanakvása történelmi tapasztalatokon és földrajzi adottságokon nyugszik. Az, hogy megfelelő garanciák híján David Cameron nem ment bele egy bizonytalan kimenetelű paktumba, nem jelenti azt, hogy benyújtotta a válókeresetet az uniónak. Ahogy a konzervatív Daily Mail szombati lapszámának túláradóan ünneplő címlapja fogalmazott, „Ez volt az a nap, amikor (Cameron) Nagy-Britanniát helyezte előtérbe”.

Racionálisabban hangzott a Sky News által megszólaltatott Robin Niblett, a Chatham House külügyi intézet igazgatója, aki szerint „nagyon nehezen lesz megvalósítható a pénzügyi fegyelem és a politikai kohézió a gazdasági versenyképesség különböző szintjén álló és az európai együttműködéshez oly különbözően viszonyuló huszonhárom vagy több EU-tagország között. Nem biztos, hogy Nagy-Britannia szempontjából rossz választás ennek a folyamatnak egyelőre a peremére szorulni”.

Az idő dönti el, igaza volt-e Cameronnak, amikor átlépte a Rubikont. Rövid távon, kivált ha kudarcot vallanak az eurózóna stabilizációjára irányuló erőfeszítések, Nagy-Britannia lesz a bűnbak. A brit szempontok érvényesülése szempontjából valószínűleg hasznosabb lett volna, ha a kormány és annak feje befolyásolni tudja az eseményeket az új mechanizmusban rendszeresített havi megbeszéléseken és csúcstalálkozókon. Így, hogy az uniós döntéshozás idegközpontjából kirekesztette az országot, Cameronnak át kell gondolna a hangsúlyokat, hogy például alacsony kamatokkal, a bürokratikus akadályok csökkentésével más irányokban is vonzóvá tegye a gazdasági kapcsolatokat. Hogy új külügyi koncepcióval, új partnerek felé fordulva biztosítsa, hogy az egykor gyarmatbirodalmán keresztül oly fontos hatalom ne veszítse el nemzetközi befolyásának maradékát is.