Árnyékban
Uniós csoportkép: Orbán Viktor a pódium tetején áll, a brit kormányfő mögött. Egy pillanatig talán el is hiszi, hogy David Cameron mögött áll, pedig csak az árnyékába húzódott.
Az egyetlen olyan miniszterelnök árnyékába, aki nem szavazta meg az unió jövőjéről szóló Merkel–Sarkozy-előterjesztést, s aki emiatt, mint a brit sajtó írja, „Európa legmagányosabb embere” lett. De nem is írhatta alá, hiszen Nagy-Britannia annyira része Európának, mint amennyire nem az. Nem tagja az eurózónának – nem is kell soha a közös pénz, mondta a durcás Cameron, mint egy gyerek, aki kimaradt a közös játékból, és most azzal vág vissza, hogy ő nem is akar játszani. Pedig London csak attól félt, hogy az euróövezet szűk magja esetleg olyan, az egész unióra – így rá is – hatással lévő döntéseket hoz, amelyekkel az ő kezét is megkötik, és amelyekbe mégsem lehet beleszólása. Ez pedig egy britnek elfogadhatatlan.
Legutóbbi londoni látogatásakor a magyar kormányfő a magáévá is tette ezt a fenntartást. Egészen más okokból, de az önállóságnak ugyanaz az eltökélt akarata mozgatja mindkét politikust. Csakhogy a briteknek tán van mire önállónak lenniük... Ám mindez még a múlt heti brüsszeli csúcs előtt történt, s meglehet a szavát tartó politikus is szólt Orbánból, amikor a brittel együtt nemet mondott.
Félreértésről biztosan nem lehetett szó, mert a meglehetősen fáradt Sarkozy francia elnök szombat hajnali sajtótájékoztatóján tisztán és érthetően ejtette ki Nagy-Britannia és Magyarország nevét. E pillanatban azonban már nemcsak az volt világos, hogy Magyarországot nem lehet a térképen az Egyesült Királyság mellé tolni, hanem az is: ketten maradtak. Cameron nem tudta összeterelni az eurózónán kívüli tagállamokat. Ennek kíméletlen tudatában szusszanhatott egyet Orbán, és néhány órán belül „talán” lett a „nem”-ből: a parlament elé kell vinnie a döntést, közölte, mert amit Brüsszelben kérnek tőle, az már az ország szuverenitását érinti. Amit persze – a svédek és a csehek mellett – a többiek is elmondhattak volna.
Ám, nem volna Orbán Orbán, ha nem tudná kihozni még ebből a bizarr helyzetből is azt, ami az érdekeit szolgálja. Talán nem meri megtenni, hogy egy nemmel a kilépés határára sodorja az országot, s az uniós szavazást – amely szombaton még ráért márciusig, ám a magyar közvéleménynek egybepántlikázva a kőkemény új költségvetéssel hirtelen nagyon sürgős lett, s tényleg az – nehézség nélkül keresztülviszi a Házon. A saját kétharmada megvan hozzá, de a frakció most alighanem „lelkiismereti szabadságot” kap a gombnyomáshoz. A lényeg Orbán számára most ugyanis az, hogy a szocialista–LMP–DK-ellenzék Brüsszel mellé álljon. S ezzel egyben igent mondjon az újabb megszorításokra is, amelyek felelősségét így „megosztja”, s nagyrészt az IMF-re, és Európára keni.
E csapás alatt rejtőzik még egy légy. Hiszen, biztosra vehetjük: a Jobbik nemet fog mondani az uniós javaslatokra, az ország szuverenitásának újabb „megcsonkítására”. És akkor a kormányfő végre-valahára elhatárolódhat eszmei rokonaitól. A kormány pedig emelt fővel jön ki abból a helyzetből, amire pedig végképp nem lehetne büszke.
