Pénzkidobás vagy előrelátás – erről folyik a vita szakértők között, az elmúlt húsz évben megrajzolt határok mentén. Ez gyakran meg is határozza a vélemények minőségét: jobbára leporolásra sem érdemes nézetek csapnak össze. „Az állam alkalmatlan arra, hogy tulajdonosként viselkedjen, hiányzik belőle a befektetők felelősségtudata”– mondják balról, mire jobbról: „Épp a piac bizonyította be magáról, mennyire felelőtlen, a saját hasznát lesi, a társadalom javát nem”.

Nem kell démonizálni a piacot, de az államot sem. Vannak olyan társadalmi érdekek, amelyek képviseletéhez – ha azt a piac nem tudja vagy nem akarja felvállalni – szükség van az államra. Magabiztosan kijelenthetjük például, hogy az energiaszektorban minden flottabbul működik, mióta túlestünk a privatizáción?

Nem kell sokáig keresgélni a fogyasztók között, hogy olyat találjunk, aki nem elégedett ezekkel a szolgáltatásokkal (nem csak az energetikában). Nyilván olyanok is vannak, akik igen. Könnyebb lenne választ adni a kérdésre, ha birtokában lennénk olyan tanulmányoknak, amelyek a privatizáció óta eltelt időszakot vizsgálnák a hatékonyság szempontjából, európai kitekintéssel. Ilyenekkel azonban nem találkozunk.

Ennek ellenére természetes állapotnak fogadjuk el, hogy az állam nincs jelen a gazdaságban tulajdonosként. Rossz gazda – mondják róla, mintha rajtunk kívüli, önálló entitásról lenne szó. Pedig az állam mi vagyunk: ön, én és mindenki ebben az országban. Magunkat minősítjük le, ha azt mondjuk, az állam ne vállalkozzon, mert abból csak baj lesz.

A felelőtlenség ugyanis nem foglalt fogalom, amit kizárólag az államokra lehet alkalmazni. Persze ott is van rá példa, de örökös kiindulási alapnak ez elfogadhatatlan. Ne hagyjuk betokosodni gondolkodásunkat: vizsgáljuk meg inkább minden esetben, mi szól az állam aktív jelenléte mellett és mi ellene. Nemet kell tudni mondani akkor, ha érdemi érv nem szól a terjeszkedése mellett, csak a megalománia. De igent is kell tudni mondani, ha a lehető legszélesebb értelemben vett társadalmi igények más módon nem lehetséges kielégítését szolgálja a lépés, legyen szó közjóról, az ellátás biztonságáról, geopolitikai célokról.

Már csak az vár válaszra, hogy hová soroljuk a tulajdonszerzést a Rábában, a Molban. Tény, hogy nem ez volt a legégetőbb probléma a magyar gazdaságban. Értem a kormány szándékát, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy e célokat – a termelés erősítése, munkahelyek megőrzése – csak az állam tőkeszerzése útján lehet teljesíteni. A kormány hosszú távról beszél, én odáig nem látok el. De ha kapok még érveket, esküszöm, kész vagyok elmélkedni rajtuk.