Szuverenitáskísérletek

Az utolsó szűk másfél év magyar belpolitikai történéseit többfajta keretben értelmezhetjük. Felfoghatjuk például sajátos kísérletként is a szuverenitással, az ország, illetve sokkal inkább a kormányzat játékterével. Közben a horzsolások, a kék foltok mindebből következően sokasodnak, és ott, ahol nem diplomáciai rutinról van szó, olyannyira hétköznapivá váltak, hogy már hírértékük is minimális. Istenkém, még egy csattanás. Lassan a külvilág is napirendre tér a sajátságos új magyar harcstílus felett, bár közben egyre kevésbé érti, kivel küzdenek, kivel szemben védekeznek olyan elkeseredetten a magyarok.

A miniszterelnök persze következetesen növelni próbálja mozgásterét a nemzetközi környezettel szemben. S ez hol sikerül, hol meg nem. Úgy tűnik, mintha kifejezetten keresné a falakat. Nemcsak azokat, amelyek aláírt egyezményekből, azokhoz tapadó hitekből, vélt előírásokból éppen formálisan következnének, hanem azokat a vastagabbakat vagy magasabbakat is, amelyeket a gazdaság és a geopolitika errefelé hosszabb távra épített. S amelyekbe – ha nem nézünk oda – bele lehet vagy esetleg bele kell szaladni.

Nemzeti politikusok ilyenkor általában a szuverenitásról beszélnek. Amire egyébként mások mint bizonytalan, puhán körbekeríthető, számos okból most éppen nem divatos fogalomra keveset hivatkoznak. A nemzetközi jog a harmincéves háborút befejező 1648-as westfáliai békét követően kezdi használni, és nagyjából az államterületen kizárólagos erőmonopóliumot jelölnek vele. E szerint az állam saját területén erő használatáról kizárólagosan maga dönt. Újabb politológusok, például Krasner (amerikai élő klasszikus), a fogalmat négyféleképpen is használják. Beszélnek hazai szuverenitásról, az állam ellenőrző és szabályozóképességéről otthon. Szó van függetlenségi szuverenitásról, ami alatt nagyjából hatékony határellenőrzést értenek. Beszélnek nemzetközi jogi szuverenitásról, amikor államok kölcsönösen elismerik egymást, és a szűkebben westfáliai szolidaritásról, amely a külső játékosokat a belpolitika alakításából lényegében kizárja. Mostanában azonban a szakírók zöme inkább elavult és pontatlan fogalomként kritizálja a szuverenitást. Van, aki szenvedélyesebben fogalmaz és „szervezett álszentségnek” nevezi, mások retorikai fogásnak tartják, amelyre a politikának szüksége lehet, de amellyel a jog vagy a tudomány ma sokat nem kezdhet. A fogalmat mégis használó nemzetközi jogászok elismerik, hogy tartalmában a szuverenitás soha nem lehet teljes vagy abszolút. Pillanatnyi erőviszonyoktól függ, hogy a létező jogosítványokból mit, milyen teljességgel lehet megvalósítani.

A keresett falak folyamatosan mozognak. Egyik metszetben közelednek hozzánk, vagy esetleg úgy távolodnak, hogy nem is vesszük észre, valamelyik irányban megnőtt a játékterük. Nemzetközi szerződések, a legmeghatározóbb játékosok szokásos megoldásai persze orientálhatnak, de ha mindig az orrunkkal akarjuk kitapogatni a falakat, az orrvérzés állandósul.

Legtöbbször nem tudjuk, hogy mennyi jár nekünk, és mennyihez juthatunk hozzá a partnerek jóindulatának, megértőképességének, együttműködési hajlandóságának maximalizálásával? S ha állandóan próba-szerencse alapon a szuverenitásomat keresem, nem biztos, hogy a partnerekből kihozom a legnagyobb jóindulatot. Lehetnek persze esetek, amikor a kísérletezőnek szerencséje van, s akármilyen gyenge vagy periferikus szereplő is, figyelni fognak arra, hogy mit csinál. Esetleg vissza akarják lökdösni a sorba, s ezért hajlandók a minimálisnál többet adni, amihez másként az adott kormányzat nem juthatna hozzá. Tehát a kísérlet kifizetődő volt. Gyakoribbak azonban az ellentétes hatások: erősödik a partnerek idegessége, idegensége. Nem egy peremjátékos feladata itt, vélik, a játéktér pontosítása. Tehát inkább megpróbálják elszigetelni a közös nyugalom érdekében.

Mindezek mögött ott az alapprobléma: érdemes-e a mozgásterek keresését szuverenitáskísérletekhez kapcsolni?

Ez a program kétségtelenül ellentétes a rendszerváltás 1989 utáni politikai alapfilozófiáival. A rendszerváltás után valamennyi magyar politikai erő a nemzetközit egyfajtaképpen szentnek, vitán felülinek, másolandónak hitte, vagy legalábbis ily módon beszélt róla. Végül is a geopolitika a rendszerváltásnak alapeleme volt. Valahová csatlakozni, integrálódni akartunk, valahol védelmet kerestünk azzal szemben, amit eddig történelmi sorsnak hittünk vagy neveztünk. Hát akkor hogy ne szerettük volna a nagyvilág, s különösen a nyugati Európa véleményeit, megoldásait, az ott kijelölt határokat a magunk számára is zsinórmértékként használni?

2010 áprilisa előtt a magyar politikai osztály ebből már kinőtt. Ugyanakkor egy nemzeti politikus gondolatmenete ehhez képest is fordított. Itt van ő, saját hiteivel, hagyományaival és érdekeivel. Ha csatlakozni akar valamihez, fogadják el őt olyannak, amilyen. Ha nem, meglesz ő magában is.

Kérdés, hogy mit lehet megtenni kisebb-nagyobb szankciók nélkül olyankor, amikor a kezdetben inkább hümmögésből, fejcsóválásból álló, később már pontosan célzott kritika is része a kerítésnek?

Egy jó évtizede Joschka Fischer az „Európai Egyesült Államokról” mint lehetséges forgatókönyvről beszélt.

Nagy volt a felháborodás, hogyan merészel az európai nemzetállamra egy ilyen fontos hatalom (akkor még külügyminisztere) akárcsak egy gondolatkísérletben is kezet emelni. A Harvardon is kiadtak egy vitakötetet, s abban a szerzők külön-külön is mind ellentmondtak Fischernek. Az euróválság kezelésénél az utolsó napokban azonban újabb fontos döntések születnek. Alakul az európai gazdasági szuperirányítás, ha akarjuk, valamilyen csúcskormány első változata.

Az euró nélküli keletiek ezzel szemben különlegesen bizalmatlanok, de majd kiderül, hogy mit tehetnek. Néhány pillanatig a nemzeti oldalaknak könnyebb, még egy kicsit pimaszkodhatunk is. De semmi jele sincs annak, hogy ne látnának, észlelnének valamit a kint és lent, a végeken uralkodó politikai nyelvből. A meghatározó hiedelem minderről egyelőre a magyar igazgatásban, hogy a kapukon bejutottunk. S a tagoktól a nekik járó cukorkát akkor sem veszik vissza, ha ugrálnak. Többet meg senkinek sem adnak, ezért ma már nem is érdemes osztályelsőnek lenni. Ha nincs azonnali jutalom, akkor minek? De tényleg nincs, vagy csak nem nyilvánosan és nem nekünk osztják?

Persze a szuverenitásnak lehet kemény magja, a westfáliai-modell bizonyos területeken még mindig működik, akkor is, ha mondjuk a gazdasági függetlenséget a magyar ipar alapvetően beszállító jellege fikcióvá teszi. A szuverenitások leépülése e gazdasági peremfeltételeknél azonban sokkal átfogóbb. Gondoljunk csak vízügyekben a több országot érintő folyók kérdéseire, a klímaváltás kezelésére, a tennivalókra nagy technológiai katasztrófák idején, a nemzetközi vándormozgás kezelésére válságidőszakokban. Újabb nemzetközi jogi dolgozatok a régi westfáliai helyett most egy újfajta szuverenitásmodellről kezdenek beszélni. Végül is, amit ma szuverenitásnak nevezünk, annak nem része a fejek lecsapása, tulajdonok elkobzása, szüzek tömlöcbe vetése, ahogy ezt még a XVII. században elképzelhették, sőt megélhették. Ma egyszerűen arról van szó, hogy döntéseinél a kormányzatnak mire kell tekintettel lennie. Melyik az a szint, amelyiken adott kérdésben a legtöbb szakértelem, a legfontosabb tudás összpontosult a lehető legjobb döntéshez? Sokszor bizonyára a nemzetközi szint ilyennek nem tűnik, de mindig a legjobb? Bizonyos esetekben biztosan. Másokban a hatalmat célszerű lenne tartományi, megyei, városi vagy kistérségi szintekre összpontosítani. Ekként tehát a szuverenitásnak is oda kellene szállnia. Végül is így előállna valamilyen rendszer, amelyben folyamatosak lehetnének a szintek között az alkuk, és a szuverenitás sem maradna meghatározóan nemzeti. Hiszen az alapkérdések: a piac hatékonysága, békefenntartás, a közjó kezelése valamennyi szinten vagy a kulturális azonosságok karbantartása – mind máshol vagy más alkukban tehetik ezt kívánatossá.

És a szuverenitásprogramok, miközben magukat a nemzeti kormány szabadságharcaként élik meg, két ügyre jobban odafigyelhetnének. Az egyik a szubszidiaritás elve, ami a XIX. századi katolikus társadalomelméletből bukkan elő, és azt mondja, hogy a kérdéseket oldjuk meg azon a szinten, ahol azokról a legtöbb tapasztalat, hozzáférés, rálátás gyűlt össze. Miért kellene itt a nemzeti szintet erőltetni a többiekkel szemben, legyenek azok nemzetköziek vagy éppen helyiek? Ráadásul a magyar politikai gondolkodásból teljesen idegenek a föderalista elképzelések. Az előzmények e vonatkozásban ismertek. Az EU sem fogja Magyarországot egyenrangú tartományok szövetségévé alakítani. De miért hiányzik a szövetségi gondolat a civil világból? Ahelyett, hogy fontos ügyeket oda kiszerveznénk, a szuverenitás növelése ma a legkülönfélébb szintek visszaszervezését jelenti a központi kormányzati szint alá. A kormányzat nemcsak a nemzetközi világból, fentről, hanem lentről is próbál szuverenitásokat visszaszerezni. Itt a kormányzati orrok inkább sértetlenek maradnak.

A kísérletek folytatódnak, és én nem attól félek, mint a legtöbb elemző, hogy így elveszítünk valamilyen nemzetközi jóindulatot, és hogy végül még az áhított szuverenitáscsomagok sem jönnek össze. Félelmem fordított, amikor a világban ilyen mértékben erősödnek a kölcsönös függőségek, és ennyire széttelepített a legjobb tudás, miért kell minden szintet lentről és fentről a nemzetire összpontosítani. Értem persze, mert most ott van egy erős akarat. De ez a kísérlet nem erősíti, hanem gyengíti az állami szabályozást. Magyarország ettől nem erősödik, hanem gyengül, s közben még az orrok is hiábavalóan véreznek.

A szerző szociológus

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.