E vállalkozás képtelen és anakronisztikus voltáról e hasábokon már értekezett Bauer Tamás, és fölemlítette, hogy Csehországban és az NDK-ban a rendszerváltozás után valóban megvalósultak Justitia-tervek – nálunk azonban 1989–90-ben közmegegyezés jött létre arról, hogy az MSZMP-káderekkel szembeni törvényi lépések elmaradnak.

Igen, Justitia csak ott volt, ahol 1989-ben még tombolt a rendőrterror. És éppen ezért volt ott.

Igaz, békés, tárgyalásos rendszerváltozás csak Magyarországon és (valamivel előbb) Lengyelországban ment végbe, de a pártállam és a pártállami vezetők sommás elítéléséhez, kirekesztéséhez, B-listázáshoz se Romániában, se Bulgáriában, se Jugoszláviában, se a jugoszláv utódköztársaságokban nem folyamodtak. Olyannyira nem, hogy hajdani kommunista pártvezetők, miniszterek demokratikus választásokon vezető pozíciókba tudtak kerülni, nem is egyszer.

Lengyelország talán legnépszerűbb, kétszer is köztársasági elnökké választott politikusa, Kwasniewski a pártállam halódása idején miniszter volt; a LEMP utódpártja (az ottani MSZP) volt PB-tagokat, minisztereket (Miller, Oleksy) küldött a kormányfői bársonyszékbe; a legkirívóbb példával pedig a legbékésebb, legnyugatosabb posztkommunista rendszer, a szlovén szolgált, ahol Kwasniewskihez hasonlóan kétszer is államfővé választották Milan Kucant, a helyi kommunista liga volt elnökét.

Romániában megannyi volt pártnagyság lázadt a diktátor ellen (közöttük a „forradalmat” levezénylő Iliescu), Bulgáriában meg minden tárgyalás nélkül annyira „magyar típusú” váltógazdálkodás alakult ki, hogy föl se merült a pártállam kádereinek kollektív bűnössé nyilvánítása.

A sokszínű Jugoszlávia esete annyiban volt sajátos (bár nem kérdésünk szempontjából), hogy a pártállami főnökök a széthullás után hiánytalanul nemzeti, nacionalista mezbe öltöztek, s a túlélésükről azzal a jelszóval gondoskodtak, hogy ők a kommunista rendszert nem annyira antidemokratikusnak, mint amennyire nemzetietlennek gondolták. Milosevics és Tudjman példája kifogástalan.

A „tárgyalásos rendszerváltozás” iránti tisztelet és hűség – az átmenet e formájának történelmi vívmányként való kezelése – Lengyelországban a Kaczynskiak, Magyarországon a második Orbán-kormány idején billent csak meg.

Jegyezzük meg gyorsan, hogy miközben idehaza egyesek még mindig az évek óta öntudatlan Horn Gyula karhatalmista múltját próbálják rávetíteni az egész MSZP-re, az ikonikus ellenálló, Lech Walesa demonstratív látogatást tett Jaruzelski tábornok betegágyánál, és mindig is hevesen ellenezte a volt pártfőtitkár, elnök és miniszterelnök bíróság elé állítását. Közös művük, a békés átmenet jótékony parazsát mint meggyőződéses lengyel hazafi ma is őrzi, a kisszerű bosszút ráhagyja másokra. Holott Jaruzelski (Hornnal ellentétben) valóban lövetett, őt meg évekre internáltatta.