Nagy az elkeseredés, de nagy a kormánypártok fölénye is. Képzeljük el, mekkora elkeseredés kell ahhoz, hogy ebből kisebbség legyen! És aztán képzeljük el, hogy a kormányra űzött ellenzéknek majd éppen azt kell tennie, ami elől hozzá menekültek. Azt az elkeseredést kell növelnie, mely hatalomra juttatta. 

Ez bizony aligha lehet másképp: ha a múlt bűnei, a külvilág válsága és a kormány forradalmi dilettantizmusa összeadódik, akkor a terhekkel együtt a gondok is tovább szaporodnak, amiből a terhek szaporításának újabb kényszere következik. Az örvényből is csak úgy lehet kicsúszni, ha leforgunk vele a fenékig. Aki kapálózik, annak vége.

Látunk komoly társaságot, mely ezzel a helyzettel számol? Erre készül és készít föl? Számot vet azzal, hogy a hatalomra kerülés módja és a hatalmon maradás esélye, távja és értelme között milyen szoros az összefüggés? Próbál tanulni napjaink európai kormányváltó tapasztalataiból? Például a szlovák és a görög kormány sorsából? Vagy a magyar kormányokéból? Abból, hogy milyen súlyos és hosszú távú következményei lettek az illúziók 1994-es, 2002-es és 2006-os föltáplálásának? (Persze az 1998-asnak és a 2010-esnek is, de abból nem a mostani ellenzéknek kellene tanulnia.)

Számol-e valaki komolyan azzal, hogy az országmentő összefogáshoz nem lesz elég a jelenlegi (viszonylag) demokratikus ellenzék, és nem is lesz rá alkalmas annak egésze? Az ellenzéki rendszerkritikusok, antiliberálisok, populisták nyilván nehezen és csak részben és rövid időre törhetők be, ha egyáltalán, egy olyan kormányba, melynek az egységesülő és szigorodó uniós szabályok szerint kell rendbe tennie az ország pénzügyeit és versenyképessé a nyitott piacgazdaságát. Ehhez például az LMP-nek alapvetően meg kellene tagadnia önmagát. Az MSZP-nek pedig a „baloldali fordulatát”.

Áttekintve az erőviszonyokat és az ellenzék méretét, állapotát, talán nem tekinthető betegesen pesszimistának az, aki attól tart: csak akkor fog ez a Fidesz–KDNP-behemót kiesni a hatalomból, amikor szétesik. Viszont előbb-utóbb szét is kell esnie, mert elég sokan fektették bele a mindenféle tőkéjüket, akik tisztában vannak (vagy lesznek) vele, hogy a forradalmi dilettantizmusba csak tönkre lehet menni. A Fidesz hátterében ott állnak azok a nagyon is „ortodox” közgazdászati eszméken nevelt emberek, akik kiutat mutatnak azoknak, akiknek nincs kedvük az Orbán–Matolcsy párossal elmenni a tönkig. Ezekre az ortodoxokra bizony nagy lesz a kereslet, amikor európai szabvány szerint kell csődgondnoki feladatokat ellátni.

Amilyen sokan foglalkoznak azzal, hogy miként lehetne a mai aprócska ellenzékből gyenge és heterogén váltókormányt összehozni, olyan kevesen töprengenek annak a kiegyezésnek a lehetőségén, ami sokkal erősebb, szélesebb talapzatú és a gazdaságpolitikai kalandorsággal szemben ellenállóbb kormányt eredményezhetne.

Lenne min töprengeni, mert a dilemmák súlyosak és a veszélyek nagyok. Az egyik legnagyobb az, hogy a szükséghelyzetre hivatkozva a kiegyező urak „átmenetileg” megőrzik a jelenlegi vad, szegényellenes kurzus „vívmányait”, a másik pedig az, hogy ugyanazzal a hivatkozással megőrzik a végrehajtó túlhatalom számos, jogállamban tűrhetetlen elemét. Minden azon fordul meg, hogy az ellenzék mekkora része, milyen erővel, elszántsággal és készültséggel képes fogadni az orbánista kolosszusról leváló tömböket. Ugye nem képzeli senki, hogy e tömbök nélkül összejöhet a minősített aljasságok visszacsinálásához szükséges minősített többség?