Hogy ez milyen szobrok és emlékművek indokolatlan elmozdításával jár majd, vagy hogy az erre szánt 2,5 milliárd forintnak nem lenne-e jobb helye is a gazdasági gondokkal küzdő országban, azt most ne fi rtassuk, én csupán azt kérdezem: miért éppen az 1944-es évre fókuszál a terv? Érdemes-e 1944 arra, hogy mintegy történelmi igazodási pontként idézzük fel, és emlékezzünk rá?

Én a magam részéről 1944-et olyan évnek tartom, amelyről legjobb lenne megfeledkezni, kitörölni még az emlékezetünkből is.

Vegyük hát sorra főbb eseményeit! 1944 kétségkívül sorsfordulót jelentett az újkori magyar történelemben, de gyászos fordulópontot is. Az igaz, hogy ezzel az évvel zárult a negyedszázadig tartó Horthy-korszak (amelynek kamaszkorombanmég én is lelkes híve voltam), de a végjáték olyan dicstelen, olyan kiábrándító volt, hogy aki mindezt átélte, legszívesebben elfelejtené.

Mert mit is hozott és jelentett számunkra, a magyar nép számára 1944? Először is egy kilátástalan és értelmetlen háború hatodik évét jelentette, amikor már minden épelméjű ember tudta, hogy ezt a háborút is elveszítettük és szovjet megszállás vár ránk. Így kezdődött az év...

A kormány megkésett béketapogatózásairól pontosan értesült Hitler. Március 19-én megszállta az országot, a nácik megkezdték a megbízhatatlanok letartóztatását és elnémítottak minden ellenzéki hangot, Eichmann pedig megszervezte a magyar zsidóság deportálását. Erre csak szégyenkezve lehet visszaemlékezni.

Az ellenállást megkísérelni majdnem reménytelen volt, mert a besúgók már akkor is buzgón működtek, és a Gestapo előbb-utóbb lecsapott mindenkire, aki menteni próbálta a menthetőt. Az illegalitás hónapjaira emlékezzek?

Mivel német megszállás alatt álltunk, áprilistól napirenden voltak az angolszász bombázások. A bombák robbanására, a szirénák üvöltésére emlékezzek?

Aztán betetőzte a tragédiánkat az amatőr módon előkészített és eleve bukásra ítélt októberi kiugrási kísérlet. Október 15. után a legsötétebb éjszaka borult az országra. A nyilas vészkorszak szörnyű hónapjai következtek. Talán a rettegés hónapjaira emlékezzünk vissza? Árulás folytán lebukott a katonai ellenállásimozgalom egész vezérkara, s aki tehette, menekült. Közben a front napról napra közelebb került a fővároshoz, és decembertől hozzá kellett szoknunk a szovjet tüzérség belövéseihez is. Ezekre a napokra emlékezzek?

És 1944. december 24-én bezárult az ostromgyűrű Budapest körül. Megkezdődött az ostrom. Sorsunk megpecsételődött. Kinek van kedve erre emlékezni?

Tudják vajon ezek a múltba révedő, a nemzeti jelzőt unos-untig, okkal ok nélkül használó, s ezzel azt végképp lejárató fideszes politikusok, „hajrá magyarkodó” nemzetmentők, akik olyan gyakran hivatkoznak a „dicső magyar múltra”, mert ugye ez kell a népnek, tudják-e, hogy ilyen volt az a bizonyos 1944-es esztendő?

Mielőtt vissza akarnák idézni ezt a hideglelős évet, próbáljanak gondolkozni!

Stirling György Eger