Bauer Tamás: Az „igazságtétel” hamissága
Néhány hete az egykori állampárti tisztségviselők nyugdíjának megkurtítására vonatkozó ötlet kapcsán foglalkoztam már a múlt fideszes újraértelmezésével és a visszamenőleges szankcionálás szándékával (Az új bátrak). Ebből még nem lett törvény, sőt egyelőre a visszamenőleges büntető igazságszolgáltatásra irányuló, Gulyás Gergely által benyújtott, megtárgyalt és a zárószavazás előtt álló törvényjavaslatból sem, amely az emberiesség elleni bűncselekmények el nem évülésének nemzetközi egyezményekben rögzített elvét erősítené meg. Ezt követően most Lázár János és Harrach Péter frakcióvezetők „sarkalatos” törvényjavaslata foglalkoztatja az Országgyűlést és a nyilvánosságot, amely törvényben rögzítené az egykori állampárt bűneit, felelőssé teszi ezekért a bűnökért a mai MSZP-t is (ennek képtelenségével e cikkben nem tudok foglalkozni), jogi normába illeszti a pártállami tisztségviselők nyugdíjának csökkentését (erről írtam a korábbi cikkben), megfosztja őket személyes adataik védelmének jogától, végül a büntető igazságszolgáltatás tekintetében erősen kiterjesztve megismétli az emlékezetes Zétényi–Takács-törvényt.
Ezen a ponton a törvényjavaslat túllép a Gulyás-féle törvényjavaslaton: nem a nemzetközi egyezmények által a nem elévülő körbe sorolt emberiesség elleni bűncselekményeket teszi évtizedek elteltével üldözhetővé, hanem újraindítja az elévülést „a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével a kommunista diktatúrában Magyarország ellen vagy személyek ellen elkövetett súlyos bűncselekmények” esetében, mégpedig nemcsak az 1990 előtt nem üldözött, de az 1990 és 2011 között nem üldözött cselekményeket illetően is.
Nemcsak a Fidesz politikusai, hanem a nyilvánosság egyes más szereplői is azt állítják, hogy a kezdeményezések olyasmit pótolnak, amit már a rendszerváltáskor el kellett volna végezni. Azt állítom, hogy ez nem így van, az effajta „igazságtételnek” nincs létjogosultsága. Az MDF Justitia-terve már 1991-ben is elfogadhatatlan volt, a Zétényi–Takács-törvény – amelyet az akkori Fidesz határozottan elutasított, a mai viszont az 1992-ben azt megsemmisítő alkotmánybírósági határozatot utasítja el – nem volt jogállami törvény, s hasonlóképpen minden elemében ellentétes a jogállam alapjaival a Lázár–Harrach-féle „átmeneti” törvény is.
Ma már közhely, hogy a Fidesz azért illesztette módosítással magába a hatályos alkotmányba a visszamenőleges adózás lehetőségét, vagy a maga alaptörvényébe a „végleges életfogytiglani szabadságvesztést”, hogy törvényeit kivonja az alkotmánybírósági ellenőrzés alól. Ugyanez a szándék vezette akkor is, amikor az alaptörvény preambulumába illesztett egy olyan mondatot, hogy „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.”, ahol az „embertelen bűnök” tág értelmezést lehetővé tevő gumifogalmazás. A Gulyás-féle el nem évülési törvényjavaslat csak azokat a cselekményeket kívánja évtizedek elteltével is büntethetővé tenni, amelyeket a nemzetközi egyezmények is így kezelnek. Az Alkotmánybíróság azonban már az 53/1993. (X.13) AB-határozatban kimondta, hogy a magyar bíróságok ítélkezésükben közvetlenül alkalmazhatják ezeket az egyezményeket. (Alkalmazták is a sortűzperekben.)
Ezt a jelek szerint nem tartják elégségesnek ahhoz, hogy kiterjeszthessék az utólagos igazságszolgáltatást a Zétényi–Takács-törvényben szereplő körre, sőt azon túl is, és ne bízzák a büntethetőség megítélését se a bíróságra, se a – mellesleg személyi összetételében már a maguk képére formált – Alkotmánybíróságra. Elvégre a hivatkozott AB-határozat indoklása figyelmeztet: „Az Alkotmánybíróság felhívja a figyelmet arra is, hogy a New York-i Egyezmény szerinti, visszaható hatályú el nem évülés kizárólag az egyezményben felsorolt, a nemzetközi jogban meghatározott bűncselekményekre vonatkozik. Az ezek által védett tárgy megkülönbözteti őket a belső jog hasonló tényállású bűncselekményeitől. Például az emberölés csak akkor minősül emberiség elleni bűntettnek, ha »tömegesen«, illetve »széles körű és rendszeres támadás részeként« követték el.” Nyilván el akarják kerülni, hogy egy bíróság úgy vélekedhessen, hogy valamely egykori pártállami vezető cselekménye mégsem tekinthető a nemzetközi egyezmények szerint emberiesség elleni bűncselekménynek. A Lázár–Harrach-féle törvényjavaslat ezért már minden, 1990 előtt elkövetett „súlyos cselekményre” újraindítaná az elévülést. Ezzel a Fidesz nyilvánvalóan szembefordul a Zétényi–Takács-törvényt megsemmisítő 11/1992. (III.5) alkotmánybírósági határozatban kimondott jogállami követelményekkel, miszerint:
„A jogállam alapvető eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság – többek között – megköveteli a megszerzett jogok védelmét, a teljesedésbe ment, vagy egyébként véglegesen lezárt jogviszonyok érintetlenül hagyását, illetve a múltban keletkezett, tartós jogviszonyok megváltoztathatóságának alkotmányos szabályokkal való korlátozását.” Majd: „A jogviszonyok igazságtalan eredménye viszont önmagában nem érv a jogbiztonsággal szemben.” Továbbá: „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani. A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.” Ebből arra következtetett az Alkotmánybíróság, hogy „az állam tétlensége folytán az elévülési idő leteltekor megszerzett büntethetetlenség az elévülés leteltének pillanatában teljesen beáll, és nem lehet utólag sem »csökkenteni«, sem feléleszteni.” Ha tehát az állam a rendszerváltást követő, illetve a nemzetközi megállapodások közvetlen alkalmazhatóságát kimondó alkotmánybírósági döntés óta eltelt két évtizedben nem érvényesítette büntető hatalmát, akkor ezt ennyi idő elteltével új politikai megfontolások alapján jogállamban már nem teheti meg. „A büntetőhatalom gyakorlására rendelt hatóságok mulasztása vagy a kézre kerítés eredménytelensége – mint kockázat – az államot terheli.”
Az Alkotmánybíróság következtetése az volt: „A már elévült bűncselekmények újból büntethetővé tétele alkotmányellenes.” Márpedig a Lázár–Harrach-féle törvényjavaslat éppen ezt tartalmazza. A nemzetközi megállapodások az el nem évülést az elkövetők hatalmi pozíció általi védettsége vagy elrejtőzése miatt mondták ki, de a mi esetünkben ma már egyik szempont sem áll fenn, hiszen a szóban forgó személyek két évtizede nem élvezik a hatalom védelmét, és nem is rejtőztek el, itt élnek közöttünk Magyarországon. Az állam két évtizeden át nem lépett fel velük szemben, vagyis „a büntetőhatalom gyakorlására rendelt hatóságok mulasztása” állt elő. Ebben politikai megfontolások vezették, amelyeket korábban a Fidesz is osztott. Orbán Viktor mondta húsz éve, 1991. december 11-én az Országgyűlésben: „A Fidesz parlamenti frakciójának szilárd meggyőződése ugyanis, hogy a kommunizmus túlélését Magyarországon ma nem az jelenti, hogy néhány vállalatvezető és bankelnök a helyén marad, esetleg egy-két 80 éves kommunista gazembert nem állítanak bíróság elé, vagy uram bocsá’ nem kerül Kónya úr kést szorongató rajongóinak keze közé.” Az, hogy Orbán Viktor ma erről újabb politikai megfontolásokból mást gondol, és mai szándékait az alaptörvényébe is belefoglalta, nem teszi szándékait jogállamivá.
Mi lehetett az oka annak, hogy húsz évvel ezelőtt Orbán Viktor – az egész Fidesz-frakcióval együtt – még elutasította az elévülést újraindító Zétényi–Takács-törvényt, és az idézett módon gúnyolódott az MDF „igazságtételi” törekvésein? Orbán akkor még tartotta magát ahhoz a hallgatólagos megállapodáshoz, hogy a békés, tárgyalásos rendszerváltásra támaszkodva a korábbi ellenzékiek hatalomra kerülve sem kezdeményezik a pártállam egykori vezetőinek büntetőjogi felelősségre vonását. Ugyanabban az időben például Csehszlovákiában a kommunista párt tisztségviselőit tíz évre kizárták a politikából. A volt NDK területén széles körű B-listázások voltak, amelyek bírákra és pedagógusokra is kiterjedtek. Oroszországban a Szovjetunió szétesése után be is tiltották a kommunista pártot. Magyarországon ehhez hasonló lépések mérvadó politikai erőkben fel sem merültek, senki nem kérdőjelezte meg az MSZMP két utódpártjának (az MSZP-nek és a Munkáspártnak) részvételét a politikai életben, a választásokon, nem merült fel az állampárt korábbi vezetőinek bárminemű felelősségre vonása. Vajon miért követtek Magyarországon más eljárást, mint másutt? Olyan mulasztás történt volna, amelyet most helyre kell hozni?
A rendszerváltó politikai erők effajta magatartása a magyar fejlődés sajátosságaival függött össze. Magyarországon 1956 után az állampárt vezető magja a maga identitását nemcsak a kommunista eszmerendszerrel határozta meg, de a Rákosi-korszakra jellemző sztálinista gyakorlattól való különbségtétellel is, és az 1956 utáni borzalmas megtorláson túljutva, a konszolidáció végére érve a pártállam engedékenyebb változatát alakította ki, melyet puha diktatúrának szoktunk nevezni. Maga a rendszerváltás hosszú reformperiódust tetőzött be, amelynek nyomán – nem változtatva a politikai rendszer diktatórikus jellegén – az életviszonyok fokról fokra elviselhetőbbé váltak. A magyar közvélemény jól érzékelte a különbségeket mind az általánosan megbélyegzett Rákosi-korszakhoz, mind a többi szocialista országhoz képest, s ezt a hatalom gyakorlóinak tulajdonította. A rendszerváltó politikusok akkori viszonyát az állampárt tisztségviselőihez befolyásolta a háromoldalú tárgyalások hosszú hónapjai során kialakult, harccal és együttműködéssel egyaránt jellemezhető kapcsolat. A rendszerváltó pártok sok politikusa és szakértője dolgozott korábban az államapparátusban, a gazdasági életben, a kutatásban, és kollégaként tartották számon a kormány szakembereit. Más viszony volt ez, mint ami például Csehszlovákiában vagy az NDK-ban állította szembe az ellenzéki értelmiségieket az állampárt vezetőivel és tisztségviselőivel, akik a fordulat napjaiig a korábbi módon gyakorolták a hatalmat. Magyarországon ezért az „igazságtételt” a lakosság szűk, a korábbi rendszerrel élesen szembenálló csoportja igényelte, a többséget azonban nem foglalkoztatta.
Ez igazolódott akkor, amikor 1991-ben az akkori MDF először mondta fel a fentiekben leírt hallgatólagos megállapodást a Justitia-tervvel, majd a Zétényi–Takács-törvénnyel. Ezek a kezdeményezések nem voltak különösebben népszerűek. A próbálkozás – függetlenül mérsékelt népszerűségétől – az Alkotmánybíróság döntésével bukott meg. A Fidesz most, huszonkét év elteltével újra felrúgja az egykori hallgatólagos megállapodást. Márpedig ha a Zétényi–Takács-törvény alkotmányellenes volt, annak a Lázár–Harrach-féle törvényjavaslatban megjelenő bővített kiadása a Sólyom-féle Alkotmánybíróság megítélésében ugyanígy alkotmányellenes lenne. Ennek kimondásától azonban a Fidesznek ma nem kell tartania, az alkotmánybíráskodás Magyarországon gyakorlatilag már megszűnt. A törvény ettől függetlenül is súlyosan sérti a jogállamiságot. Túl az alkotmányossági megítélésen, becstelen az, aki huszonkét év elteltével, a teljhatalom birtokában felrúgja az 1989-ben az állampárt képviselőivel a békés átmenetről kötött megállapodás hátterében kialakult hallgatólagos megegyezést.
A szerző a Demokratikus Koalíció alelnöke
