Néhány évvel ezelőtt a magyar parlament megkísérelte szabályozni a szenvedés nélküli elhalálozás ügyét. Hozzáértés és élettapasztalat híján ez nem sikerülhetett, a vita tévedések szomorújátéka volt. A határozat használhatatlan. Az Alkotmánybíróság – akkor – jobb eredményt ért el az értelmezésben, azonban a gyakorlatban csak a tiltás, azaz mindenféle halálba segítésnek minősíthető tevékenység bűncselekménnyé nyilvánítása valósult meg. Ez nemcsak azért baj, mert Magyarországon nem nyílt meg a lehetőség a halál előtti kegyetlen szenvedés elkerülésére, és emberi méltóságunk elvesztését szeretteinknek át kell élniük, hanem azért is, mert a tisztázatlan fogalmak uralta zavaros törvények csekélyke rosszindulattal és vaskos hozzá nem értéssel olyan helyzetet idézhetnek elő, mint a napokban kirobbantott álbotrány az Uzsoki utcai kórházban (igen, vagy nem) történtekkel kapcsolatban.

A klasszikus orvosi etika az élet minden áron történő fenntartását követeli meg. A modern (liberális) bioetika (vigyázat, nem a hatályos törvény!) három lehetőséget engedne meg az orvosnak a halál siettetésére. Mindhárom eset alapföltétele a halál közeli eljövetelének kétségtelen bizonyossága, és az a tapasztalat, hogy a halálhoz vezető út az adott esetben elviselhetetlen fájdalommal és/vagy az emberi méltóság elveszítésével jár.

Az első esetben a halálos diagnózist megismerő, tiszta tudatú beteg írásos nyilatkozatban maga kéri, hogy a számára elviselhetetlen állapot bekövetkeztekor segítsék őt a halálba. Az orvostudomány mai fejlettsége mellett ez akár évtizedekkel később következhet be, vagy – szerencsés-szerencsétlen esetben – be sem következik. Ez a segített öngyilkosság. Akik (mint magam is) az eutanázia törvényes engedélyezése mellett vannak, kizárólag a segített öngyilkosság legalizálására gondolnak! (Tudomásom szerint jelenleg Svájcban és Hollandiában van erre lehetőség.) Ilyenkor a páciens és a kezelőorvos mély és kölcsönösen együttérző, néha évekig tartó együttműködésére van szükség.

A monoteista vallások természetesen nem tűrik, hogy a teremtmény (ahogyan Madách éppen az öngyilkosságról írja) „dacoljon” a Teremtővel. Meglehet, helyesen gondolják, azonban vagyunk néhányan, akik nem szívesen terheljük a Teremtőt porhüvelyünk enyészetével. A „lélek”, ha csakugyan halhatatlan, épen válik el a testtől és járja elrendelt útját. (A nem ismert tartományban, ahonnan azonban Shakespeare szerint sem tért még meg utazó.) Ilyen helyzetet elsősorban a rosszindulatú daganatok okoznak, mégis egy másik betegség – az Alzheimer-kór – kapcsán emlékeztetném az olvasót egy megható nyilatkozatra: Ronald Reagen, közel kilencvenedik évéhez tudta meg a végzetes diagnózist. Tévékamerák előtt búcsúzott el Amerikától, nem akarta, hogy méltatlan helyzetben őrizze meg az ország őt emlékezetében.

A második és a harmadik eset valójában alig érinti a „szép halál” kérdését, ugyanis ilyenkor már nincs lehetősége az orvosnak emberhez méltóvá tenni az élet utolsó szakaszát, mert az már emberhez méltatlan. A mesterségesen („gépekkel”) életben (?) tartott „agyhalott” testtel „kómában”, illetve az elviselhetetlen fájdalommal, napról napra senyvedő ép szövetekkel, de gyarapodó számú sebbel, fekéllyel és daganatos növedékkel reménytelenül vergődő páriák szenvedésének megrövidítése (ismét Shakespeare-t, szintén az öngyilkosságról idézve) „oly cél, minőt óhajthat a kegyes”. A második esetben az életben tartás megszüntetése jelenti a halál siettetését, a harmadikban pedig, a kábító fájdalomcsillapítás megkezdése.

Ez utóbbiról szól az Uzsoki utcai álbotrány. Az ugyanis, hogy nem gyógyíthatatlan, vagy még nem végstádiumban lévő betegeket túladagolt morfiummal küld halálba egy gyógyításra felesküdött közösség, elképzelhetetlen! (Ilyet a vádaskodók sem állítanak.) 10-12 orvos és ápoló rosszindulatú (szándékos) „tévedése”, a betegtársak és a hozzátartozók vak ostobasága nélkül ugyanis lehetetlen. A vádaskodók fő érve, miszerint négy-ötszörös adag morfiumot adtak, félelmetes hozzá nem értést tükröz. Azt ugyanis minden medikus tudja, hogy a morfinszármazékokhoz gyorsan hozzászokik az emberi szervezet, mind nagyobb adagokra van szükség a kívánt hatás eléréséhez. Bizony nem ritka a tízszeres dózis, és a százszorosra is volt már példa, természetesen nem a halálba küldéshez, hanem a szenvedés enyhítéséhez! Minden orvos tisztában van azzal, hogy az első morfiuminjekció – elvárt jótékony hatásán túl – a beteg gyógyíthatóságáról való lemondás jele, ajtónyitás a halálnak. És ez törvényes és etikus! Ha olyan tudatmódosító szert ajánlanánk (például marihuánát), amelynek nincs halált siettető mellékhatása, és az agónia (bár kisebb szenvedéssel, de) hosszabbodik, jót teszünk-e? A megoldás inkább az első pontban ismertetett, segített öngyilkosság hozzáférhetővé tétele lenne, megelőzendő ezt az emberhez méltatlan, rémséges állapotot.

A „végleges kómában” lévő páciensek (például a koponyasérültek) jogi életben tartását, azaz alapvető életfunkcióik mesterséges fenntartását, esetlegesen átültethető szerveik miatt lehet (és szokták a hozzátartozók) gyanakvással kísérni. Vagyis a hozzátartozók – érthetően – nehezen hiszik el az orvosoknak, hogy nincs visszaút a megállapított agyhalálból, és a használható szervek eltávolítása után „a gépeket” le kell állítani. Ha nincs lehetőség transzplantációra, akkor a döntést az orvosokra (több orvos egybehangzó diagnózisára) kellene bízni. Itt ugyanis, bármennyire gonoszul hangzik, pénzről van szó, nem eutanáziáról.

A szerző orvos