Magyarországon egyre feszültebb a politikai helyzet. A kormány az IMF-fel való tárgyalás meghirdetésével látszólag valamelyest engedett a szinte minden oldalról feléje irányuló kritikáknak, de ezt leszámítva nem nagyon érzékelünk változást kormányzásának alapjellegét illetően. Az ellenzék erői talán úgy érzik, hogy sikerül fogást találniuk a kormányon. De az ellenzék meglehetősen kaotikus és kormányképtelen állapotban van. Nem nehéz előrevetíteni: a következő hónapokban a „nemzeti együttműködéstől” messzebb kerülünk, mint a rendszerváltás óta valaha.

Sokfajta elemzői attitűdöt vehetnénk fel ebben a helyzetben. Mi azt választottuk, hogy útjára indítunk egy sorozatot. Írásainkban abból indulunk ki, hogy valamit kezdenünk kell a leltárba vett problémákkal, mert ha nem, akkor nem fogjuk megérteni, miért nem tudunk előbbre jutni. Elsőként a bennünket foglalkoztató kérdés: mit kezdjünk azzal, hogy visszatér (igen, visszatér) a magyar történelem?

A dolgozatban azt feltételezzük, hogy Magyarország nyugatos ország szeretne lenni, s az állítjuk, ennek eléréséhez nagyon sokat és az eddigiektől eltérő módon kell tennie. Először a magyar múlt adaptációs hagyományának korlátait elemezzük. Ennek megismerése és megértése nélkül bajos lesz a mai nyugatos alkalmazkodás. Majd olyan országok példáját elemezzük, amelyek a XX. században képesek voltak hagyományt váltani. Végül felvázolunk egy lehetséges koreográfiát arról, milyen lépésekre volna szükség egy másfajta országfejlődés megalapozásához.

Az adaptációképtelen magyar tradíció

Magyarország 1989–90-ben példásan vezette be a nyugati demokráciák intézményeit. Gazdasági és mentális téren azonban hamar jelentkeztek az adaptációs deficitek. Úgy látjuk, ezek magyarázzák, hogy a ’89-ben létrejött rendszer komoly viták kereszttüzébe kerül.

Bármennyire is akarta, a magyar társadalom nem volt képes „átugrani” a saját árnyékát, mindmáig örökölt hagyományok béklyójában vergődünk! Ezen nem változtat a kétharmados felhatalmazást élvező kormányzás sem: ez az egység illúzióját teremti meg, de pusztán ebből nem lesz valódi értékközösség.

Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy ez csupán a mai pártok hibája. Problémáink abból fakadnak, hogy a múltban rögzült mentalitások erősebbek, mint az új rendszerhez köthető magatartásformák. Látjuk azt is, hogy az 1989-es átmenet logikájában nem tért el a korábbi nagy rendszerváltozásoktól. Két fontos vonást kiemelve:

1. Ahogyan 1867 vagy 1919 után, az intézményes konszolidációt 1990 után sem követte gazdasági és társadalmi konszolidáció. A tőkeszegénység, a hitelszükséglet mindegyik rendszerváltás után állandó marad, s ha sikerül is a pénzügyi stabilizáció, ennek társadalmi ára széles tömegek elszegényedése.

2. Ezzel függ össze a pártrendszeren belüli aszimmetria jellegzetessége. Évtizedekig kormányzó menedzserpártok vannak hatalmon, miközben az ellenzéki oldalt kormányképtelen kis- és középpártok népesítik be. Az 1990 utáni helyzet csak annyiban különbözik az 1945 előtti időszaktól, hogy minden választást – 2006-ig – más párt(koalíció) nyert meg. De a négyéves váltások sem tudják megvalósítani azt, amit nyugatos kihívásnak nevezünk.

A nyugatos kihívás volt a magyar történelem egyik kulcseleme: annak a kérdésnek a megválaszolása, hogyan lehetünk olyanok, mint ők. 1990-ben jó esély nyílt a Nyugathoz való felzárkózásra, de az adaptáció nem hatolt mélyre. Ez nem véletlen, hiszen a társadalomnak nem volt tapasztalata a nyugati modell működtetéséről. Honnan is lett volna? A magyar politikai múltban meghatározó elem a kivárás vagy a kikerülés. Másképpen van ez Nyugat-Európában. Olyan országokról írunk a továbbiakban, ahol a történelem egy pontján képesek voltak átértékelni a hagyományokat, és változtatni.

A hagyományváltás három példája

Szándékosan választottunk olyan államokat, amelyekre manapság a stabilitás és a jóléti modell példájaként szokás hivatkozni. Arra akarunk rámutatni, hogy mindezek az értékek nem voltak magától értetődőek.

Mindhárom ország politikai osztálya súlyos konfliktusokkal nézett szembe a XX. századi történelem egy szakaszában, de az elit és a társadalom képesnek bizonyult az alkalmazkodásra az új kihívásokhoz. A pártok és a „résztársadalmak” önfegyelme a polgárháború széléről rángatta vissza a három országot. Hollandiáról, Svédországról és Németországról lesz szó a következőkben.

Hollandiában a párttagoltság gyökerei a XIX. századig nyúlnak vissza, amikor négy résztársadalom („oszlop”) jött létre: a katolikus, a protestáns, a liberális és a szocialista, külön kis világokkal.

A két világháború között az országban polgárháborús állapot alakult ki. A résztársadalmak felismerték az összefogás szükségességét. Ezt elősegítette, hogy a szubkultúrák meg tudtak egyezni egy közös értékminimumban (parlamentarizmus, demokrácia, tolerancia). Az elmúlt fél évszázadban mindenféle összetételű kormánykoalíciót megélt a holland társadalom.

Hollandia példája tanúsítja, hogy az egymástól elkülönült, olykor konfrontálódó szubkultúrák képesek lehetnek szimbiózisban élni, de ez nem lenne működőképes egy közös értékrend nélkül, amelyet mindegyik résztársadalom elfogad.

A XIX. század végén Svédország még a korabeli Magyarországgal összevetve is nagyon szegény országnak számított. A svéd társadalomban, miként mindenütt a kapitalista világ félperifériáján, halmozottan jelentkeztek a szociális konfliktusok.

1917-ben küszöbön állt a forradalom. A szociáldemokraták többsége azonban felelősen elvetette az „orosz utat”. Ezzel párhuzamosan az elit felismerte, hogy a baloldalt és tömegeit integrálni kell a politikai rendszerbe.

Amíg Magyarországon a szociáldemokráciának nem volt esélye a váltópárti működésre, Svédország sikeres periódusát egy hosszú szociáldemokrata kormányzás jellemezte. A sikeres jóléti modell záloga az volt, hogy 1938-ban a felek (a kormánypárt, a szakszervezeti szövetség és a munkaadói érdekképviselet) megegyeztek az alapvető társadalmi kérdésekben. Azóta mindegyik szereplő elfogadja, hogy az állam a társadalmi kohézió fenntartása érdekében erőteljesen beavatkozik a gazdasági folyamatokba.

Németországban a weimari köztársaság bukásához hozzájárult a szemben álló politikai táborok közötti engesztelhetetlen gyűlölködés. A demokrácia tanulására a II. világháború után került sor, persze csak a nyugati szövetségesek által megszállt területen.

A demokrácia megszilárdulása elválaszthatatlan volt a szociális piacgazdaság megteremtésétől, amelynek alapjait a CDU rakta le. A szociális partnerség arra szocializálta a feleket, hogy az érdekkonfliktusokat egyezkedéses úton, konszenzussal oldják meg. A szociális partnerség érzelmileg „felkészítette” a társadalmat a nagykoalícióra.

Az SPD az 1959-es Bad Godesberg-i programban feladta a szocializmus megvalósítását. A baloldal és a jobboldal közös alapra került a szociális piacgazdaság elfogadása révén. A két politikai tábor példamutatóan szakított a háború előtti pártmentalitással, amit bizonyít, hogy eddig két alkalommal került sor nagykoalícióra (1966–1969, 2005–2009).

A három ország példája alapján a hagyományváltás minimális feltételeként rögzíthetjük, hogy 1. szükséges a megegyezés egy minimális célban; 2. szükséges egy olyan közös értékrend, amelyik „ernyőként” borul a politikai közösség fölé, és lefedi az elkülönülő politikai táborokat.

Nem elegendő, ha „felszólítjuk” a pártokat, hogy egyezzenek meg egymással, vagy az, hogy Orbánt „sürgetjük”: lássa be, másképpen kellene politizálnia. Ezért egy másfajta stratégia felvázolására teszünk kísérletet, amelyben meghatározzuk, hogy melyek azok a logikai lépések, amelyek a nyugatosodás minimálfeltételeit jelentik.

A nagykoalíció mechanizmusa

Ami a mai magyar politikában történik (a Fidesz monopolizált hatalma s lassanként egy rendszerellenzék kialakulása), régi hagyomány. Nem először fordul elő, hogy kormány és ellenzék kölcsönösen elutasítja egymást.

A megegyezést nehezíti, hogy nem pusztán két politikai oldal rivalizál egymással, hanem két történelmileg nagyon különböző politikai kultúra és társadalmi mentalitásforma is. Nincs előzmény e két irányzat békés, konstruktív együttműködésére. A holland példából láthattuk, hogy egy országon belül egyáltalán nem természetellenes a különböző szubkultúrák együttélése. Két lehetőség van: vagy szimbiózis alakul ki közöttük, vagy az idők végezetéig előítéletek és elkülönülések jellemzik őket. Magyarországon 20 éve az utóbbi modell érvényesül. A nyugati példák mutatják, hogy valamilyen közös célnak lennie kell, máskülönben nem tudunk felülemelkedni a pártos megosztottságon!

Ilyen közös célok nem voltak, és ma sincsenek! Ezért nem lehet megfordítani a dolgokat. Nem lehet előbb megegyezést várni, mint arra a feltételek megértek volna.

Ez nem politikai, főleg nem csupán kormányzati feladat. Észre kell vennünk, hogy nagyon erős, sokszor igaztalan leegyszerűsítések élnek baloldali körökben a jobboldalról, és fordítva. Ennek kezeléséhez először szembe kellene nézni azzal, hogy Magyarországon az örökölt rossz hagyományok fogságban tartanak bennünket. Ez az első lépés.

A második az: ha elismerjük, hogy bajaink oka nem kis részben a múltban keresendő, akkor ez kötelezettségeket ró a pártokra és mindenkire, aki úgy véli, hogy a jobboldali–baloldali iszapbirkózás nem visz sehová, és csak megismétlése a történelemnek.

A harmadik lépés csak ezután következhet. A holland és német példákból adódóan mi a mai helyzetre egy – igaz, átmeneti – megoldást látunk, ami a magyar politikában teljesen ismeretlen: a nagykoalíciót.

Hangsúlyozzuk, hogy a nagykoalíció – amelyet sokan felvetettek – nem megy egyik napról a másikra. Éppen a német példa mutatja, hogy a nagykoalíciót meg kell előznie egy előkészítő szakasznak, amikor a felek megtanulják a kooperációs mechanizmusokat. Ha nem is a közeljövőben, de a nagykoalícióval előbb-utóbb számot kellene vetni. A nagykoalíció mellett szól, hogy 1. a feleket az érdekegyeztetésre szocializálja, 2. a nagy pártok osztoznak a kormányzás felelősségében, így lehetetlenné válik a létfontosságú reformok megakadályozása.

Nem vagyunk naivak. Tudjuk, hogy a realitások most másféle opciókat preferálnak. A Fidesz kétharmada lényegében ma is fennáll. És érzelmileg mi sem áll távolabb a jobboldali közönségtől, mint a baloldallal való összefogás.

Volt már ilyen kiinduló helyzet Magyarországon: az 1870-es években az államcsőd fenyegetése késztette az akkori kormánypártot és az ellenzéki Balközép Pártot az egymás irányába történő puhatolózásra. Ebből egy új párt (Szabadelvű Párt) és egy új kormány született, amelyikhez a dualizmus legsikeresebb tizenöt éve kötődik.

Felmerülhet a kérdés a jobboldalon: miért is működnének együtt azzal a párttal, amelynek „bűnös utódpártiságát” éppen most kívánják alaptörvénybe foglalni? Ezen az aktuálpolitikai szinten először abszurdnak tűnik minden olyan gondolat, ami átírná ezt a kettéosztott hagyományt. Úgy gondoljuk, hogy ezt a tradíciót nem szabad tovább konzerválni, hanem szívós, kitartó munkával megváltoztatni szükséges! Ennek hiányában a mai ellenzék részsikereket elérhet, de a lényeg nem ez, hanem egy tartósabb politikai és társadalmi konstelláció létrehozatala. Ez a veszélye a mostani helyzetnek is. A Fidesz kiépítheti saját országát, de ezzel csak azt éri el, hogy előhívja a másik oldalból a legrosszabb reakciókat, az ellenállást és a rendszer-ellenzékiséget.

Nagykoalíció nem azért kell tehát, mert olyan nagyra tartanánk a mai baloldalt, hanem azért, hogy a magyar politika egy időre megnyugodjék, és a felek képesek legyenek megtanulni, amit nyugat-európai társaik az 1945 utáni időszakban – vagy néhány ország most a csőd szorításában és kényszerűségből – már megtettek.

Konklúzió

Amellett érveltünk, hogy a magyar politika legnagyobb problémája a hagyományokba való belerögzültség, és leírtuk, mit és hogyan kellene elkezdeni. Hangsúlyozottan csak kezdésről beszélünk. Amit mondtunk, olyanoknak szánjuk, akik képesek kilépni a megszokott sémákból. Hangsúlyozzuk, hogy a nagykoalíció nem az egyetlen formája az együttműködésnek. De egyértelmű, hogy az ország jövője szempontjából fel kell szabadítani valamennyi releváns politikai erőt.

A hagyományváltásnak csak néhány, általunk legfontosabbnak gondolt mechanizmusát vetettük fel. Ha komoly vitát kezdhetnénk a magyar nyugatosodás – eddig érdemben nem, vagy egyoldalúan vizsgált – lehetőségeiről, akkor elemzésünk máris elérte a célját.

A helyzet új értelmezése

A Méltányosság Politikaelemző Központ az elkövetkező hónapokban Mit kezdjünk? felcímmel több alkalommal tesz kísérletet a magyar politika, társadalom, gazdaság problémáinak áttekintésére és rendszerezésére. A havonta jelentkező írások rendszert képeznek, s a cég elemzői egy-egy fontos témára koncentrálva nem pusztán leírnak, de új szemléletet is ajánlanak a helyzet értelmezésére.

A szerzők a Méltányosság Elemző Központ igazgatója, illetve elemzője

– Szóval maga jobban tudja, hogy ki az ellenfél?!... Rendben, maga is felkerül a listámra!