Megállok a kedvenc benzinkutamnál tankolni, s már nyúlok is a zsebembe kekszért: a kutyának szánom. Merthogy lakik itt egy kóbor kutya. Éppen ez az oka annak, hogy a városban ez a kedvenc benzinkutam. Amúgy miért is lenne az embernek kedvenc benzinkútja, ha nincsen hozzá kutya, ugye, kutyus? Ezt már neki mondom, mert amint meglát, föltápászkodik a bejárat elől, és máris kocog a szokásos ajándék falatért, közben persze látványosan ásít egyet, mintha számára mindegy volna, hogy lesz-e vajon jutalom. Ez is a játék része, hogy ő ilyenkor ásít egy nagyot, én meg röhögök. Így szoktuk. Amúgy más autósokkal is ezt csinálja. Bámul rájuk, miközben tankolnak, s igyekszik flegma képet vágni, ami nem mindig sikerül neki, látszik a szemén, hogy tetteti magát, s igazából majd megőrül egy fülvakarásért. Meg szokta kapni – alighanem ettől lett olyan kövér.

Pár hónapja, amikor először megjelent itt, még sovány volt és bizalmatlan. Igen, az voltál, kutyus, ne tagadd! Féltél, hogy elkergetnek. De aztán valahogy itt ragadtál, megszoktad a helyed: közvetlenül a mosószeres polc mellett, balra, az a te vackod. Mert már saját helyed is van. Rongyos, használt gyapjúpulóveren heverészel naphosszat, s várod az autósokat. Valaki elnevezett Dízelnek, s a név rád ragadt. Okos kutya vagy, szerintem nálam is jobban ismered az aktuális árfolyamot: mindig megsejted, hogy megint emelték az üzemanyag árát, mert olyankor egy-két napig kevesebben tankolnak, s persze kevesebben vakarják meg a füledet. Amúgy el vagy hízva, kutyus, ezt el kell mondjam. Rendesen kigömbölyödtél, Dízel, mióta benzinkúton laksz. Etetnek, itatnak egész nap, te meg tűröd flegmán. Lassan nem ártana egy koleszterinvizsgálat, azután meg egy szigorú diéta, kisöreg.

Megállok hát a legkutyásabb benzinkutamnál, nyúlok a zsebembe kekszért, s Dízel már kocog is felém, mikor váratlanul mellém lép egy hajléktalan kinézetű ember, s azt kérdezi, hogy van-e egy kis apróm. Nem, apróm nincsen, mondom, s előhúzom a zsebemből a kekszet, mintegy a bizonyítékot, hogy apróm nincsen, de kekszem van. A hajléktalan kinézetű ember hozzászokhatott már az elutasításhoz, mert rezzenéstelen arccal köszön el, lép tovább, én meg csodálkozva nézek utána – azt hittem, hogy benzinkútnál nem lehet koldulni.

Aztán olyan gyorsan történik minden, hogy alig eszmélek, már mindennek vége.

Látom, hogy megindul felénk az egyik benzinkutas dolgozó – gondolom, a hajléktalan láttán intézkedne –, de közben megjelenik egy autó, egy kis fekete Polo. S kiszáll belőle két huszonéves fiú. A hajléktalan odalép hozzájuk. – Van egy kis aprójuk?, kérdezi –, mire az egyik fiú ránéz, s elkiáltja magát:

– Nem mész innen?! Erre a másik nevet, s fölrikolt ő is:

– Nemmécccinnen?! Dermedten állunk mind a hárman, a benzinkutas, a hajléktalan meg én.

Aztán egy riadt szűkölést hallunk.

Majd egy éles, fülszaggató vonyítást.

Dízel szűköl, vonyít, és reszket a lábunk mellett. Kikerekedett szemmel bámulja a két fiút, s mielőtt esélyt adna nekem, hogy megsimogassam, hirtelen megfordul, és villámgyorsan menekül – elvágtat a mosószeres polc mellett, a kihűlt vackára rá se pillant, s száguld tovább, ki az országútra egyenesen, rohan, rohan, mint egy eszeveszett. Rám vissza se nézel, kisöreg – állok itt nélküled, keksszel a kezemben.