Idehaza majdnem észrevétlen, de bizonyosan visszhangtalan maradt, hogy a Bundesbank riasztó mértékben (1,8 százalékról 0,5–1 százalék közé) vágta vissza a félmillió magyarnak munkát adó Németország jövő évi növekedési kilátásait, s közben sikertelen maradt egy német államkötvény-aukció. Utóbbi ugyan lehet epizód is, csakhogy a lehető legrosszabb időben jött. Mert ha mondjuk a német kötvény nem kell, akkor kinek fog kelleni az olasz, amelyből a Monti-kormánynak jövő január–februárra 81 milliárd eurót (!) kell a piacokon fölhajtania?

Kinek fog kelleni a Moody’s leminősítése után a bóvli kategóriába sorolt magyar adósság? Gondolja valaki, hogy miközben az olaszok, a spanyolok, de újabban a franciák és a belgák is csak egyre drágábban jutnak a piacokon friss pénzhez, azonközben a magyar „szabadságharc” ellentétes eredményt generál?

Nem azt. Pontosan párhuzamosat. Minálunk csak a görögök, portugálok, írek jutnak drágábban az adósságmegújításhoz szükséges forrásokhoz. Ám amíg a nálunk az államadósságukat még most is valamivel „jutányosabban” áruló olaszokat, spanyolokat, továbbá az euró-övezeti csődországokat az Európai Központi Bank a maga vásárlásaival (a német ellenállást leküzdve) esetleg kimentheti, nekünk ilyen szerencsénk nincsen. Ember nem gondolhatja, hogy mi 0,5 százalékos növekedés esetén 8 százalék fölötti kamat mellett tudunk adósságot újítani.

Lehet ugyan elfogultságot, tudatlanságot, magyarellenes spekulációt, már-már a Trianon-szindrómára emlékeztető nemzetközi összeesküvést emlegetni, de kérdezem én: ugyan miért éppen minket szemeltek ki a spekulánsok és összeesküvők? Miért nem az ugyancsak nem eurós cseheket, lengyeleket? Nem arról van-e szó egyebek között (Demján Sándor, nem egészen önzetlenül, évek óta ismételgeti ezt), hogy a forint a 240–270 közötti sávban eleve felülértékelt volt, márpedig spekulálni csak olyan valuta ellen lehet, amelyiknek az árfolyama nincs arányban a mögötte levő gazdaság jövedelemtermelő erejével és versenyképességével.

Ami pedig a Moody’s-t illeti, annak nem Magyarország pillanatnyi, hanem „középtávú” fizetőképességével kapcsolatban vannak aggodalmai. Erre nem válasz, hogy ma mind a magyar államháztartási hiány, mind a folyó fizetési mérleg (a „fundamentumok”) számai előtt pluszjel van.

Mindig, mindenütt találtatik valami mentő pozitívum – amelyről azonban a piacok, más ismeretek birtokában, nem vesznek tudomást. Zapatero, a bukott spanyol miniszterelnök az utolsó utáni óráig érvelt azzal, hogy az államadósság szintje alacsony, a nagybankok rendben vannak – aztán brutális takarékossági programot hirdetett meg – túl későn. Az Orbán-kormányra a tovább nem halasztható szembenézés terhe nehezedik, hiába próbálja magát, mint az anekdotabeli cigány a lovát, bátornak és nem vaknak „eladni”.

Jövőre az euróövezet takarékosság címén a maga GDP-jének 1,5 százalékát kényszerül kivenni a gazdaságból. Nálunk ez a szám eléri az 5 százalékot (1400 millliárd forintot), melyet többszörös pervesztés (Telekom, végtörlesztés) még növelhet. Bajainkat sokszorozhatja, ha egy párhuzamos bankválság és általános hitelszűke az egész euróövezetet recesszióba sodorja. Akkor minálunk „nulla növekedés” lesz, még kisebb adóbevételekkel, több munkanélküliséggel. Kormányunknak egy menedéke maradt, a bő egy éven át modortalanul szapult IMF, és az fogja diktálni a feltételeket, akármit mondjon is Matolcsy. Az „önfejű és önpusztító Orbán-bolygó” (Economist) meg is érdemli.