„Azok a »gyakorlati emberek«, akik menteseknek vélik magukat minden szellemi befolyás hatásától, rendszerint valamely rég elhunyt közgazdász rabszolgái. Magas állásokat betöltő őrültek, akik hangokat hallanak a levegőben, hajdani könyvmolyoktól kölcsönözték rögeszméik magvát.” (Keynes, J. M. Általános Elmélet 407. old)

Nagyon rosszul méri fel a kormány a nemzetközi gazdasági helyzetet és hazánk mozgásterét, ha azt hiszi, hogy az IMF-fel való tárgyalási szándék puszta kinyilatkoztatásával meg lehet úszni a dolgot. Biztosan nem lehet, ennél sokkal többre van szükség. S nemcsak a tárgyalás végigvitelére és megegyezésre, hanem egy alapvető gazdaságpolitikai fordulatra is sürgős szükség van. Amikor ezeket a sorokat leírtam, még nem volt ismert a Moody’s leminősítő határozata, tehát akár bizakodó is lehettem volna. Ugyanakkor viszont kristálytisztán látszott már akkor is, hogy a csődközeli helyzetből nem olyan könnyű kiszabadulni, mint ahogyan azt a gazdaság irányítói gondolják.

Lehet ugyan összeesküvési elméleteket gyártani, hogy ki mindenki spekulált a magyar gazdaság ellen, szörnyülködni azon, hogy mennyire mohó és szívtelen a pénztőke, vagy akár búsongani azon, hogy mennyire nem szeretnek bennünket, magyarokat. De ezek mind hiábavaló pótcselekvések, csak arra jók, hogy elvonják a figyelmet a lényegről, arról a tényről, hogy az ország jelenlegi gazdasági állapota, a leminősítésünk és az ellenünk megindult spekuláció nem a véletlenek fatális találkozása, hanem egy logikai láncra felfűzhető eseménysorozat.

Vajon miért megint mi vagyunk terítéken, akárcsak 2008 végén és 2009 elején? Miért nem Finnországot, Szlovéniát vagy Lengyelországot (hogy csak olyan országokat említsünk, amelyek velünk reálisan összevethetőek) vették célkeresztbe? Tényleg olyan imponálóak a makromutatóink, ahogyan azt a gazdasági kabinet sulykolja?

Az idei esztendőben a magyar GDP növekedési üteme 1,5% körül lesz (esetleg egy kicsit nagyobb, ha időközben a KSH újból lefelé módosítja a bázist). Ez a növekedési ütem önmagában is igen szerény, akár a korábbi hazai, akár a jelenlegi külföldi adatokhoz (pl. visegrádi országokhoz) hasonlítjuk. Még nagyobb azonban a kontraszt, ha azt is bekalkuláljuk, hogy ezt a szerény növekedést úgy értük el, hogy közben GDP-arányosan 6-7%-nyi többletkeresletet injektált a gazdaságba az állam. Jövőre viszont az ideihez képest 1400 milliárd forint költségvetésiforrás-szűkítésre lesz szükség a 3% alatti hiánycél tartásához. S ehhez még társul a nemzetközi konjunktúra lanyhulása, az exportkereslet ideinél várhatóan lényegesen alacsonyabb növekedése. Annak az exportnak a szűkülése várható tehát, amely az idén egyedüli tényezőként tartotta fenn a pozitív növekedést.

A fogyasztás növekedése tekintetében a jövő évi költségvetés is csak 0,2%-os bővüléssel számol. A beruházás a különadókkal elbizonytalanított külföldi vállalkozások kivárása és a bankok hitelkihelyezési óvatossága miatt jó, ha szinten fog maradni. Termelési oldalról sem jobb a helyzet: az elmaradt beruházások és az alacsony szintű K+F kiadások, valamint a foglalkoztatás stagnálása miatt a potenciális növekedési pálya a korábbi 2,5%-ról 1% alá csökkent. Vagyis a következő egy-két évben csak úgy lehetne 1%-nál magasabb növekedést elérni, ha a kormány jelentős többletkeresletet pumpálna a gazdaságba. Ezt csak újabb hitelekből és az adósság növelésével tudná elérni (a kormány deklarált célja azonban éppen ennek ellenkezője, az államadósság jelentős csökkentése). Az államadósság csökkentésének ambiciózus kormányzati programja most ott áll, hogy az adósság/GDP-hányados ismét visszatért 80% körüli szintre, annak ellenére, hogy a visszaállamosított nyugdíjpénztári vagyon egy jelentős részét éppen az adósság csökkentésére fordították.

Az imént felsorolt tények elég közismertek, ezekhez bárki hozzájuthat egy kis keresés után, és ennek alapján összerakhatja a képet, amelyből kiviláglik, milyen is a magyar gazdaság állapota. Ezek után nem kell összeesküvést látni, ha az óvatos befektetők kerülik a magyar állampapírok vásárlását, a vállalkozó szelleműek pedig a forint gyengülésére spekulálnak. S ahogy már lenni szokott ilyenkor, a kedvezőtlen várakozások tovább rontják a lehetőségeket, és még rosszabb teljesítményeket váltanak ki. Az egymást erősítő folyamatot szemlélve azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi is volt a kiváltó ok. És ez sajnos nem más, mint az egyre gyengülő gazdasági teljesítményünk.

Lehet ugyan hivatkozni ennek kapcsán a súlyos gazdasági örökségre, a megelőző nyolc év kártevéseire, de nem érdemes, mert ez legfeljebb csak a mélyen elkötelezett híveket hatja meg, mást nem. A kendőzetlen igazság ugyanis az, hogy az elmúlt másfél év „békés időszakában”, amikor a válság enyhült, az exportunk dinamikusan nőtt, amikor többletforrásokat lehetett bevonni a gazdaságba, amikor még pozitív várakozás volt idehaza és külföldön az erős felhatalmazású polgári kormánnyal szemben, akkor nem sikerült javítani az ország helyzetén. A magyar gazdaság jelenlegi helyzete nem jobb, mint három évvel ezelőtt, 2008 végén volt, pedig a válság mostani hulláma (legalábbis eddig) jóval gyengébb, mint az első volt.

Az okok sorában, hogy miként jutottunk ide, előkelő helyen szerepel a gazdaságpolitikai tévedések sorozata. A gazdaságpolitikát meghatározó miniszter magabiztosan nyilatkozik arról, hogy a régi közgazdaságtan megbukott (ebben valószínűleg igaza van), de nálunk már az új közgazdaságtan alapján tevékenykedik a gazdaságirányítók csapata. A Nemzetgazdasági Minisztérium által innovált nem konvencionális gazdaságpolitika valóban meglepő és meghökkentő lépéseket és eredményeket produkált. Gyakran olyanokat, amelyek ellentmondanak a józan észnek, s ezért türelmesen vártuk, hogy mikor kezdenek a visszájukra fordulni és pozitív eredményeket produkálni. Eddig azonban még nem történt meg a nagy színeváltozás.

Viszont ha végignézzük az elmúlt másfél évben meghirdetett gazdaságpolitikákat, akkor azt láthatjuk, hogy ezek egyáltalán nem újak, és sajnos azt is, hogy nem voltak sikeresek, akkor sem, amikor újak voltak. A gazdaságélénkítés adócsökkentéssel politikáját a múlt század 80-as éveiben dolgozták ki az USA-ban a kínálati közgazdaságtani irányzat képviselői. Még a születési helyén sem ért el számottevő sikereket, Európában pedig el sem terjedt igazán. Az egykulcsos jövedelemadóval kapcsolatban hasonló a helyzet, szintén a nyolcvanas évekből és szintén Amerikából származik (Hall és Rabushka volt az atyja). A fejlett országok közül egy sem alkalmazza, a felzárkózó országok közül elsősorban azokban volt sikeres a korábbi években, ahol valamilyen kedvezményes adózási sávot megtartottak. Nálunk viszont olyan szerencsétlenül szélsőséges bevezetése történt, hogy az lett volna a csoda, ha sikeres lesz. A jómódúak javára megvalósított jövedelemtranszfer ugyanis elég egyértelművé tette, hogy sem a kereslet bővülésére, sem a munkakínálat növekedésére nem lehet számítani.

Az adósságcsökkentés politikája az előzőeknél valamivel jobbnak tekinthető, de csak annyiban, hogy végre szembenézett a gazdaság valóságos helyzetével, és nem a „majd kinövünk az adósságból” tündérmeséjét szajkózta. Viszont ezzel sem lehet messzire jutni, mert az államadósság csak a nem hatékony, gyenge versenyképességű gazdasági teljesítmény következménye, s nem oka. Tehát hiábavaló dolog komoly erőfeszítéseket tenni az adósság csökkentése érdekében, ha a kiváltó okokat nem szüntetjük meg. A minden áron való adósságcsökkentés csak felesleges megszorításokat eredményez, miközben jelentősen rontja a növekedés feltételeit, a jóléti rendszer korlátozása révén.

Az IMF-fel való tárgyalás bejelentése kapcsán a nemzetgazdasági miniszter a gazdasági növekedés beindításáról és az ehhez szükséges feltételek biztosításáról beszélt. Már-már azt hihetnők, hogy a kormány végül mégiscsak megtalálta a helyes utat, amikor a kormány szolgája odanyilatkozott, hogy a legfontosabb cél a beruházási ráta 19%-ról 25%-ra való emelése. Nos, ezzel az elképzeléssel egyenesen visszajutottunk a múlt század ötvenes éveibe, amikor a közgazdászok (l. Harrod–Domar-modell) úgy vélték, hogy a növekedés beindításának szükséges és elégséges feltétele a tőkefelhalmozás. Erre vonatkozóan az idősebbeknek vannak hazai tapasztalatai a Rákosi-korszakból, az erőltetett iparosításról és az aranytojást tojó tyúkról. (Csak zárójelben jegyzem meg, közben azért a közgazdaságtan haladt, és mára már túljutott a Solow- és az endogén növekedési modellen is.) Tényleg komolyan vehető ma, a tudásintenzív szektorok előretörése időszakában egy olyan gazdaságpolitika, amelynek sarokpontja a beruházási ráta nagysága?

A gazdasági kormányzatnak végre szembe kellene néznie a problémákkal. Alapos helyzetértékelés és felmérés után az ország valóságos helyzetéhez és igényeihez igazodó gazdaságpolitikát kellene kialakítani. Nem átvenni innen-onnan különféle tetszetősnek tűnő gazdaságpolitikai elképzeléseket és azokat próbálgatni véletlen sorrendben, hátha valamelyik majd működik. A saját céljainknak és lehetőségeinknek megfelelő gazdaságpolitika összeállítása persze nem könnyű feladat, mert nem nagyon támaszkodhatunk külső mintákra, de ugyanakkor elengedhetetlen. S ha valóban sikerülne egy, a mi sajátságos problémáinkat eredményesen kezelő gazdaságpolitikát kialakítani, akkor joggal mondhatnánk, hogy nem szokványos, nem mainstream elveket követünk.

A gyökeres gazdaságpolitikai fordulat tehát elkerülhetetlen, s mindaddig, míg nem a valóságos problémák szakszerű kezelése jelenti a gazdaságirányítás működési alapját, a bizalmatlanság megmarad velünk szemben, ami viszont tovább növeli a bizonytalanságot. A címben feltett kérdésre nem tudom a választ, de arra igen, hogy ki tett az elmúlt másfél évben a legtöbbet a forint gyengítéséért. Reményeim szerint az a türelmes olvasó, aki eddig kitartott, szintén tudja a helyes választ.

A szerző közgazdász

MARABU RAJZA