A kereskedelem persze reagál az életszínvonal csökkenésére, és egy sor bevásárlóközpontban kályhát árusítanak, sőt tűzifát. Igen ám, de az elmúlt évtizedekben a városi emberek –a hobbikandalló-tulajdonosokon kívül – nemigen foglalkoztak tüzeléssel. A központi fűtéses lakásokban és a gázkazános családi házakban felnőtt gyerekek jó ha egy tábortüzet meg tudnak gyújtani. Következésképpen ott a rengeteg kályha a boltokban, de nincs egy eladó, aki meg tudná mondani a vásárlóknak, hogy melyik kályha mire való. Légköbméterekről, kilowattokról, könyökcsövekről és samott-téglákról kérdezősködnek a vevők, s az eladók épp olyan tanácstalanok, mint ők.

„Kérem, én itt láttam először életemben kályhát, de tudok egy kollégát egy másik osztályon, aki otthon fával fűt, ő talán tudja.” Időbe telik, míg előkerül a fiatalember, de boldoganmeséli, hogy vele ugyan nem szórakozik a gázművek, ő vett egy fafűtéses, vízmelegítős kandallókályhát, és azóta köszöni, jól van. Nem jár konditerembe sem, mert a favágás tökéletes testedzés. Olyan lelkesen beszél a kályhájáról és a vele járó életformaváltásról, hogy Örkény István Gró doktora jut eszembe, az Ember melegségre vágyik novellából.

A szezon slágere a kalodás fa. Amikor először megláttam, fel sem tűnt, azt hittem, stílusos dekoráció a hamarosan érkező Mikuláshoz, csak még nem szórták be műhóval. De ott volt az árcédula a lécekkel összefogott farakás oldalán, hogy egy köbméter tűzifa 15 000 Ft. Szépen felrakott, konyhakész fa volt, a háziasszonyok álma.

Aki vitatkozott valaha fuvarosokkal, arról, hogy az általuk lerakott fa mennyi sége hogyan viszonyul a megrendelthez, s tudja, hogy a 10 mázsa optimális esetben nyolc, de volt már hat is, az megérti, hogy megdobbant a szívem. S amikor meghallottam, hogy ingyen szállítják, már mentem is a pénztárhoz. Fa az nincs – mondta a hölgy, határozottan. Hogyhogy nincs? Ott van a kertészeti osztályon. Ott van, de már elfogyott. Már rendelést sem veszünk föl. Ha egy egész erdeje lenne a cégnek, akkor se tudná teljesíteni az igényeket, mondta, s elfordult.

Nem bírta látni a kétségbeesett arcomat, mert addigra én már éreztem, hogy kalodás fa nélkül nem élet az élet. Mert nincs annál nagyszerűbb, mint hogy hoznak egy köbméter felvágott tűzifát egy krecliben, és leteszik a teraszra. Én egy mérőszalaggal megmérem, hogy az egy méter valóban egy mé ter-e vagy kilencven centi. S lehet egzaktan vitatkozni, nem úgy, mint a mázsánál.

– Csak ez a megoldás – mondtam a férjemnek. Ő ugyan szokatlan kicsinyességgel megkérdezte, hogy egy köbméter hány mázsa, mert enélkül nem vonhatunk lemesszemenő következtetéseket, de azért szó nélkül jött velem egy másik áruházba. És ott még volt kalodás tűzifa. Igaz, hogy 17 000 plusz szállítás, de akkor én már tántoríthatatlan voltam.

És meghozták a fát, s én kezemben a centiméterrel egy cseppet sem izgultam, hisz tudtam, hogy ma nem fognak becsapni. De kinyílt a teherautó oldala, s én megláttam egy szétesett, alaktalan facsomót. – Ezt hogy teszi le a teraszra? – kérdeztem döbbenten.

– És mennyi ez a fa, honnan lehet tudni? – Amennyit rendelni tetszett, csak hát szétcsúszott a kaloda. Ez az utolsó, csak le tudom szórni, a felrakás pénzbe kerül – mondta, és már dobálta is a fát, mert azt láthatta rajtam, hogy pénzt nem kap.

Tudom, vissza kellett volna küldeni, de nincs érdekérvényesítő képességem. Ahogy Orbán Ottó írta: „mi arra születtünk, hogy hidegen együk meg a gulyáslevest”.

Hogy egy köbméter hány mázsa, azt azóta sem tudjuk.

A szerző közíró