A kormányfő eltemette a „hanyatló nyugatot”, s célja, hogy Európának is utat mutatva egypólusú politikai erőtérrel helyettesítse a magyar parlamentáris demokráciát – 2009 ősze óta ezt biztosan tudjuk.

Csakhogy az európai politikai kultúrában piacgazdaság és parlamentarizmus ikertestvérek. Aki a parlamentarizmus ellenfele, az „szabadságharcot” kell hirdessen a piacgazdaság ellen is. A bankok, a multik és általában a nemzetközi tőke „titkos összeesküvése”, de a szabad vállalkozás ellen is. Ennek vagyunk szemtanúi.

A „hanyatló” Európa viszont idegen testként löki ki magából az egypárti tekintélyuralmat, s a piacgazdaságot tagadó, nem ortodox próbálkozásokat. 2010 kora őszén világossá tette: nem hajlandó finanszírozni a magyar külön utat, bármi legyen is az. Ez volna mára a pénzvilág nagy nemzetközi összeesküvése.

A megsértett magyar nyakasság úgy döntött, hogy még dicséretes önuralommal végigjátssza az unió soros elnökének szerepét, majd ridegtartásra fogja az országot, és a kipaterolt IMF helyett a szabad piacról finanszírozza látomását. Megpróbált kínai, illetve arab pénzhez jutni. Mindhiába, mert a világgazdasági rendszer egységes, parlamentáris Európa továbbélésében érdekelt. Üres zsebbel, a szakadék szélére jutva nehéz folytatni a „szabadságharcot”, de nem lehetetlen.

Aki időt nyer, életet nyer, és a kormány időhúzásra játszik, amiben csak egyetlen mozdulat az IMF-tárgyalás lebegtetése, amit az ország gazdasági függetlensége elleni hadművelet retorikája ellensúlyoz. Az időt húzza, hogy szabadulni tudjon az Európai Unió kényszerzubbonyából, vagy hogy az unió maga legyen kénytelen oldani a kötelék szorításán. A kormány feje alighanem arra épít, hogy az unió „kemény magja” képtelen lesz pénzelni a saját perifériáját, amely belátható időn belül formálisan is leszakad róla. S akkor az ország járhatja tovább a magyar utat, amelybe az uniónak még annyi beleszólása sem lesz, mint van most.

A többi csak idő kérdése. Hogy az unió „szakadása” esetén mikor gondolja úgy Orbán Viktor, hogy megnyerhet egy előrehozott választást. Amihez el kell hitetnie, hogy egy tőkeszegény ország Európa immár kényszerűen kiosztott peremén csak az ő autoriter berendezkedésével maradhat életben, sőt virágozhat fel, mert a parlamentáris piacgazdaság, lám, tényleg haldoklik. Vagy az unió további vergődése esetén úgy gondolja: a döntést – aládúcolva az új választási rendszerrel – kitolhatja 2014-ig, amikor is a „választók akaratából” formálisan is felszámolhatja a III. köztársaságot, s megalapíthatja az új Magyarországot. Hazárdjáték ez, amit a kormány végig fog vinni. S miután kívül tudja magát a parlamentarizmus keretein, fölösleges rajta számon kérni ennek etikáját, nem fog hátrálni, nemhogy távozna a hatalomból.