Ebből nem kerülünk ki jól. Ebből jól nem kerülünk ki.

Most csak ennyi biztos.

(Tegnap este bátyámmal vacsoráztunk, nosztalgia-szalontüdőt egy vendéglőben – nagymamánk főzött ilyet gyermekkorunkban, de egyikünk felesége sem csinálja –, és vacsora után szóba hozta az esetet. Akkor még nem ismerve a részleteket megemlítettem, hogy Márkus Attilának volt egy cikke tavasszal a LAM-ban, amely, úgy tudtam, visszhangtalan maradt. Kivéve, hogy égnek állt a hajam, és nem tudtam, mit csináljak.)

Márkus Attila egyébként itthon van, dolgozik, találkoztunk a Biológiai Pszichiátriai Társaság továbbképző konferenciáján a múlt héten, a külföldre távozásáról szóló pletykák nem igazak.

(Attila jó barátom, a Horányi-klinikán évekig együtt dolgoztunk. Ő már egy éve tanársegéd volt, amikor odakerültem – sokat segített, magyarázott, tanított, sokat nevetett naiv tapasztalatlanságomon, és azután is sokat nevettünk együtt. Ahogy együtt is szakvizsgáztunk pszichiátriából.)

Nem kerülhetünk ki jól ebből. Hallgatnék, de talán jobb, ha ezt megírom. Kollégáim is jórészt hallgatnak – de nem félelemből.

Rémületből.

Ha ez valóban megtörtént, akkor nagyon rossz. Ha nem, akkor ugyan kevésbé rossz, de akkor meg mi történik velünk, orvosokkal most?

Nézzük a fontos részleteket.

A daganatos, de más eredetű betegségben lévő betegek is sokat szenvednek a fájdalomtól. Daganatos betegségekben egyfajta krónikus, talán kevésbé intenzív, de nagyon kínzó fájdalom lehet, és ez nem csitul.

Csillapítása világszerte probléma, kettős.

Az egyik a használt szer minősége: ez a morfin vagy egy olyan, azonos hatású csoportba tartozó szer, amely gyakorlatilag ugyanaz. A morfin egyik hatása az agyban található légzőközpont bénítása, amely hatás fulladásos halált okoz – fuldoklás és szenvedés nélkül.

A morfin fájdalomcsillapító hatása azonnali, rendkívül erős, a beteget nem csupán a szenvedéstől kíméli meg, hanem például olyan kórképekben, mint a nagytrauma, égés vagy szívizominfarktus, a fájdalom megszüntetésével a fenyegető keringési sokkot is kivédi.

Nélkülözhetetlen. És már sok ezer éve az.

De öl is, ha túladagolják. Terápiás szélessége, vagyis a hatásos és a halálos adag közti különbség csekély. Ezért kizárólag orvos adagolhatja igen szigorú feltételek és adminisztráció mellett. Kábító fájdalomcsillapítónak nevezik, bár ez a „kábító” szó, fogalom nem teljesen megfelelő.

(Egyébként tényleg kábítószerről van szó – rajta van a listán, a világ minden droglistáján a heroinnal együtt. Ez most itt fontos, de nem lényeges tény.)

Vagyis a másik probléma: a szer mennyisége.

Ez az igazi csapda. A morfinra ugyanis pillanatok – napok – alatt „tolerancia” fejlődik ki, és a szer igényelt mennyisége (de a halálos dózis is!) akár a két nagyságrendet – tehát a minimális dózis több százszorosát – is elérheti.

Ez azt jelenti, hogy az adagolás minden esetben egyedileg döntendő el, de az adagok növelése nélkül a páciens relatív megvonásba kerül, és fájdalma visszatér, illetve erősödik.

A tolerancia ugyanolyan vészes gyorsasággal csökken is, tehát a tegnapelőtti adag mára már halálos lehet.

(Sokszor szerepel ez a jelenség a heroinfogyasztók halálának okaként is.) A fájdalmat egyébként nem lehet kibírni.

Most pedig az a veszély fenyeget, hogy kollégáim nem mernek majd morfint adni, vagy nem mernek eleget adni. Vagyis a betegek szenvedni fognak – mindenképpen. Többet, mint amennyi talán mindenképpen szükséges.

A másik veszély a bizalom elvesztése. Ezt a beteg szemében látható halálfélelem jelzi majd, amikor a tűvel a karja felé közeledik az orvos vagy a nővér. A hozzátartozó – anya, gyermek, testvér – is érezni fogja ezt a bizalmatlanságot, és ki fogja követelni, hogy az infúziót előttük készítsék el, miközben feljegyzik a szerek és eszközök nevét és gyári számát.

(Egyébként nagyon helyesen!)

Bizalmatlan lesz a hatóság, és megnöveli az amúgy is nagy és bonyolult, idő- és munkaigényes adminisztrációt, valamint a váratlan és tervezett ellenőrzésekből is több lesz, pedig ezeknek eddig sem volt se vége, se hossza.

Nekem egyébként az Uzsoki kiváló igazgatója, Golub Iván is jó barátom, évfolyamtársak voltunk. Nincs és nem is lehet semmiféle kételyem benne, sem szakmai, sem pedig etikai értelemben.

Kétszer is kaptam abban a kórházban sugárkezelést, egyenként 40-50 alkalommal is sok évvel ezelőtt, és jól vagyok.

Ja, és ott születtem, az Uzsokiban.

Morfint a saját kórházamban kaptam szívizominfarktus okozta fájdalomra, mint látják, túléltem.

Egyelőre mindenki ártatlan. Csak „alapos gyanú” van.

Miért is olyan ismerős nekem ez a szó, ez a fogalom?

Nem tudom, hogy mi derül majd ki, de azt kérem, hogy bízzanak bennük, sokat dolgozó, lelkiismeretes és kiváló kollégáimban. Ha valaki méltatlanná vált bizalmukra, azt büntessék, de sosem azt, aki nem szolgált rá.

(Attól még ellenőrizhetnek!)

És így sem jöhetünk ki jól ebből, úgy érzem: önök sem, de mi, nővérek, orvosok még kevésbé.

A szerző főorvos, Nyírő Gyula Kórház, Budapest