Az ő gondolkodásában ugyanis az emberi faj két részre oszlott: kínaiakra és külföldiekre. Visszakiabált: ti vagytok a külföldiek, én kínai vagyok! Fel nem fogta, hogy ha ő a német fővárosban felbukkan, akkor ez a kettősség immár nem érvényes. Lehet ugyan ezt az anekdotát a kínai gondolkodás bizonyos – a dialektikától idegen – korlátozottságával magyarázni, de mint hajdan Kínában élő ember, tanúskodhatom amellett, hogy egy kínai éntudata, ha úgy tetszik, olykor ferdének tetsző hazafiassága: rendíthetetlen.

Ennek a hatalmas kínai diaszpóra lefegyverző bizonyosságát adta a múlt század hetvenes éveinek legvégétől. Amikor Teng Hsziao-ping – a maói kommunizmus múltával – nyitott a külvilág felé, és „meghívta” Szingapúr, Tajvan, Hongkong és nagyobb kínai diaszpórák tőkéseit anyaországi beruházásokra, ezek „ugrottak”. A kommunista Kínában természetesen semmi néven nevezendő eredeti tőkefelhalmozás nem volt, ilyenformán Teng reformja nem támaszkodhatott egyébre, mint a „tengeren túli kínaiak” tőkeexportjára. Ez idővel elképesztő méreteket öltött (vélhetően a hozadéka is ilyen volt). Diaszpóra nélkül nem jöhetett volna létre az, amit ma kínai gazdasági csodának nevezünk. Mozgatója minden kétségen felül: a hazafiasság volt. Az „idegenbe szakadt” kínai tőkéseket minimálfokon sem érdekelte, hogy az óhazában a Kínai Kommunista Párt féltékenyen őrzi hatalmi monopóliumát; „tettek” a kommunizmusra, ha a hazának (ismétlem: megfelelő hozadék ellenében) segíthettek. Mert azért szívükben-lelkükben a hazától távoli haza mégiscsak az egyetlen haza maradt. Két Mennyei Birodalom nincsen.

Mindezzel a háttérrel örvendetesnek mondható, hogy Budapesten Orbán Viktor féltő gondoskodása mellett megalakult a Magyar Diaszpóra Tanács. A miniszterelnök leszögezte, hogy 13-15 millió magyar „sokkal többre képes, mint 10 millió”. Így igaz, számtanilag legalábbis. Azzal a mondatával se vitatkoznék, hogy a magyar (értsd: magyarországi) gazdasági növekedés annál erősebb lesz, minél inkább „nemzeti ügye lesz a nemzet egészének”. Csak a diaszpóra tanács alakulásának emelkedett hangulatában azt nem kérdezte meg Orbán (tapintat?), hogy – pestiesen szólva – uraim, hol a lóvé? Mert ahogyan én a diaszpórát (és itt egyáltalán nem a környező országokban élő magyarokra gondolok) ismerem, abban ez idő szerint és évtizedek óta valamivel nagyobb a készség a nemzeti lobogókba való burkolózásra, ünnepeink könnyes megülésére, hazaffyaskodó beszédek megtartására, esetleg, de nem föltétlenül, nyelvi és irodalmi hagyományok ápolására, újabban Orbán és a Fidesz dicsőítésére, mint arra, hogy a pénzüket ide hozzák. „Mi, magyarok, minél többen toljuk a szekeret, annál biztosabban kijutunk a gödörből” – mondta miniszterelnökünk, és fogadni mernék rá, hogy itt nemcsak a saját politikai szekerének a tolására gondolt (ami megtörténik), hanem arra is, hogy a diaszpóra tolja meg már kicsit az ország szekerét. Feltéve, hogy van neki miből, és nem hallgat azokra a gonosz hangokra, amelyek Orbán Magyarországával kapcsolatban folyamatosan csak kockázatokat említenek, s hovatovább ember nem tudja, mikor találják ki Budapesten tőkéje, pénze, haszna „lenyúlásának” egyre kreatívabb módszereit. Ha Teng ezt tette volna hajdanán, egy fillért nem kap.