A kartellgyanú semmiség. A lényeg, hogy ha extra mértékű adóval, végtörlesztéssel „büntetünk”, s válaszként valamely uniós szerv netalántán az államot bünteti, akkor is az fog fizetni, aki addig is fizetett. Ez fékezheti az állandó akadékoskodást, oppozíciót, bár még van munka, át kell szabni az MNB-törvényt, kialakítani egy keményebb nemzetbiztonsági hálót, merthogy egyszer s mindenkorra meg kell akadályozni a forint elleni spekulációs támadásokat. Az emberekkel meg kell értetni, hogy a magunk kezébe vettük sorsunkat, vége a diktálásnak, a kiszipolyozásnak. Bizonyos, egyébként jól körülhatárolható pénzügyi körök feltételeit nem engedjük bilincsként a kezünkre kattintani – egyszerűen csak segítséget várunk tőlük. Tudják: nem hitel kell, hanem biztonság! Ha engednek, muzsika persze lesz, de magyar ember tányérját nem toljuk nekik oda a vendéglői asztalon.

Érthetővé kell tenni azt is, hogy aki folyton honvédő háborúra, harcra kényszerül, az csak a legszűkebb körben érzi biztonságban magát. A kör egyre szűkebb, idővel még a hajdani társak is távolabb kerülnek, ez óhatatlan egy ellenséges, veszélyekkel teli világban. Működik a retesz. Odaadó társakra van szükség, nem úgynevezett illetékesekre. Olyanokra, akik adott esetben képesek főszerepet vállalni, ugyanakkor kínos szituációkba szorulva ugyanolyan természetességgel fújni az előírt leckét. Hiába huhog a siserahad, hogy miért nem volt konzultáció, miért érzi magát faképnél hagyva még az a szakértőgárda is, amelyet nemrég még szellemi előőrsként tartottak nyilván. Fontoskodó politikusok, sértődékeny befektetők, izgága elemzők, kapcsolattartásra berendezkedett hivatalnoksereg akarja sarokba szorítani az embert, mindnyájan valamiféle kompromisszumszerűséget bezsebelve, hogy létüket igazolják. Aki azonban úgy ül le tárgyalni, hogy nem pozíciót fog, hanem azonnal a legkisebb közös többszöröst keresgéli, elveszik. Sürgős lépések könnyen válhatnak helyben járássá. Válság idején különösen felgyorsul minden, a közhelyrecept ilyenkor a fokozott óvatosság, de pont fordítva: a lassító korlátokat kell elbontani. Mert minden vezető hibákkal dolgozik, de a legnagyobb hiba a folytonos hezitálás, amit egyesek megfontoltságként aposztrofálnak. Minden módosítható, kijavítható – a döntések utáni alku az igazán izgalmas.

Az esetleges kudarcok tanulságai szintén csak a legszűkebb körre tartoznak. A defetizmus, az ijedtség nem lehet úrrá sem a frontvonalon, sem a hátországi híveken. Nem okvetlen analizálnak ők minden rossz következményt úgy, hogy annak ódiuma a vezetésre hulljon. Hiszen ők továbbra is hinni akarnak. Már csak ezért is el kell látni őket munícióval ahhoz, hogy azon a vidéken keressék a felelősöket, amelynek tájait éveken át bejárták velük, ismerős számukra a közeli és a távolabbi gyomvilág. Csalódni akkor fognak, ha nincs kalauzuk, ha gyengeségből vagy lustaságból mások juthatnak szóhoz.

Mert a valóságot is le lehet győzni. Ha mégsem, az egy új pálya, ahol megint csak győzni kell. Hajrá, Magyarország...

Továbbra is hinni akarnak