Országunknak csak akkor van esélye arra, hogy tiszteljék a világban és főleg Európában, ha megpróbálunk azok lenni, akik vagyunk, nem többek vagy kevesebbek, hanem csak éppen akkorák, amennyit a nagy nemzetközi patikamérlegen valójában nyomunk.

Az euroatlanti integrációhoz való csatlakozásunk Magyarországot végképp kiemelte a történelem hátsó udvarából, oda soroltbennünket, ahová történelmünk aranyösvényén járva mindenkor is tartozni igyekeztünk. Mire azonban ez a törekvésünk megvalósult, kiderült, hogy már nem annak az Európai Uniónak lettünk tagjai, amelyikbe belépni szándékoztunk.

Korunk Európai Uniója már nem az alapító atyák által kigondolt föderatív Európa irányába fejlődik, hanem leginkább a kormányközi együttműködés vonalán. A politikai kormányzáshoz az inspirációt a francia–német tandem adja, ehhez csatlakoznak több-kevesebb következetességgel a magországok és egy kicsit távolabbról a többiek. A lisszaboni szerződés már nem vezetett új korszakhoz, szövege olyan jogi halandzsa, amelyet tárgyaló diplomaták becsvágyó fáradozása formált olyan dokumentummá, amelyben kevesebb maradt, mint amennyi az eredeti szövegekben volt.

A modern kori európai integráció a kudarcok és az azok megoldására irányuló nekirugaszkodások bonyolult szövevényében valósul meg, ehhez kell hozzáigazítanunk Európapolitikánkat, hogy ne csak nézők, de szereplők is maradhassunk. Az unió működési rendszerében már korántsem a kormányköziség és a föderalizmus vitája folyik, az építkezés szünetel, az erők és energiák összpontosítása az állagmegőrzésre irányul. A problémák felgyülemlése és az azokra kiizzadt válaszok sikeres végjáték esetén visszavezethetnek ismét az építkezéshez, de ennek a kilátásnak a körvonalai még nem láthatók.

Az Európai Unióban a gazdasági és politikai erőviszonyok fokozatos átrendeződése azonban már jól megfigyelhető. A koncentrikus körök vonalai már nemcsak az unió körül, de azon belül ismegjelentek. Európama már többsebességes, kár is volna tagadni. Gondolatkísérletként felvethető, hogy a törésvonalak a kibővülés egymást követő hullámait követik. Az unió magja még továbbra is képes a mélyülésre, de a centrum és a periféria pólusai között már nem mindenki akar vagy tud továbblépni. A gazdasági és pénzügyi unió nem az eredeti kötelezettségvállalások csapásvonalán halad. Az euróövezet a fő „betétesek” állandó közbevatkozása nélkül nehezen tudná állni a sarat. A gazdasági húzóerő homogén irányba történő megerősödése megbicsaklott, a korábbi sikerországok gondokkal küzdenek, a görögökkel „görögöt” fogtak. A huszonötökké válást kiváltó „Big Bang” országaival azonban egyelőre kevesebb a gond, mint amennyivel eredetileg számoltak.

Innen lehet és kell kiindulnunk. A belülről tömbösödő Európában az alapszerződésben meghatározott demokratikus rendben születnek a döntések. Van, amiben a közmegegyezés, van, amiben a minősített többség a fő szabály. A döntés asztalánál mi is ott ülünk, de nem mindegy, hogy milyen súllyal. Ennél az asztalnál a gazdaságilag kevésbé tehetősebbeknek és fejletlenebbeknek csak akkor osztanak lapot, ha nem egyéni játékosként, hanem a velük egyívású játékosokkal társulva szállnak be a partiba.

Magyarország Csehországgal, Szlovákiával és Lengyelországgal karöltve, hála a kor parancsát felismerő államférfiainak, mint visegrádi ország lett az Európai Unió teljes jogú tagállama. Az unió jogelőd szervezete(i) országainkat nem is kezelték külön, sőt a csatlakozási szándék mérséklése és a folyamat lelassítása céljából a közöttük lévő kapcsolatok fokozását szorgalmazták. Visegrád nélkül nem sikerült volna olyan következetes és meg-megújuló politikai nyomás alá helyezni a nyugat-európai integráció országait, ami végül is kikényszeríttette teljes jogú tagsági státuszunk megadását. Ezzel az egyetlen sikerrel azonban Visegrád lángja kialudt, és valójában egy több-kevesebb intenzitással vegetáló politikai gittegyesületté alakult át.

A KGST-korszakban a „bandagazda” Szovjetunió nem is engedte meg, hogy a térség országai egymással horizontális kapcsolatra lépjenek, a főszabály a „főhatalom”-hoz kapcsolódás volt. Ez az átok a szovjet birodalom felbomlása után is benn maradt a zsigerekben. Az egyetlen visegrádi fellángolás után, mindegyik ország arra törekedett, hogy csak vertikálisan kapcsolódjon az európai integrációhoz, de azon belül elmaradt a horizontális piaci kapcsolatok kiépítése. Egymás szövetségesei helyett egymás riválisai lettek, és még ma is azok.

Pedig a jó példa ott áll előttük. A Benelux példa ereje, vagy az északi tagállamok együttműködése ma is jól kitapintható. Adottságaik az Európai Unió bruttó termékének gyarapítói közé sorolják őket.

Mi viszont, a „Big Bang” csapatával együtt a „piacunkat” adtuk be közösbe. Kár volna elfelejteni, hogy az unió eredetileg közös piacnak indult... A kibővülés politikai motivációi alig tagadhatók, de azért az biztos, hogy nem szerelemből, hanem fontos gazdasági érdektől vezettetve vettek fel bennünket a nemzetgazdaságok kontinentális nagy piacába. Ha érdekeinket jól artikuláljuk és egyeztetjük, akkor a Beneluxokkal és az északiakkal vetekedő tárgyalási potenciálra tehetünk szert.

Ehhez azonban meg kell változnunk, nemcsak nekünk, hanem Visegrádnak is. Több és nagyobb Visegrádra van szükség, de nem az unió ellenében, hanem azon belül! Visegrádot olyan szerződéses paktummá kellene továbbfejleszteni, amely az alapító négy ország mellé a térségből magához tudná vonzani mindazokat a jelenlegi és jövőbeni EU-országokat, amelyek saját érdekeiktől vezetve érdemben tudnának beleszólni az európai dolgok alakulásába.

A szerző ny. gazdasági diplomata

MARABU RAJZA